A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám
MAGYAROK AMERIKÁBAN LÁNYI SÁNDOR UTAZÁSA MEXIKÓBA Közli D. I. I. rész Lányi barátommal ón is ott álltam ama 13 szálás magyar altiszt között, akik 1864. évi július 27-ón a bájos fekvésű trieszti kikötőből éppen indulni készülő "Adna" födólzetón komoly képpel nézték az árbocokon sürgölődő matrózokat. Azért szálltunk mi tulajdonképpen e vitorláshajóra, mert minden egyéb alkalmatosságnál hamarább indult az Verakruzba, az akkor fennállott mexikói császárság főkikötőjébe, honnan néhány napi kocsizással a fővárosba reméltünk juttatni, hogy ott az udvarnál testőri szolgálatot tehessünk. Lányi Sándor (jelenleg földbirtokos Zalában, Hont megyében) csak 1867. évi március 29-én érkezett vissza Mexikóból hazájába; míg ón már 1865. évi április elején indultam el a fővárosból, hogy a "Novara" fregáton T riesztbe visszatérjek. Nevezett barátom az úton és szolgálata folyamában előfordult élményeiről naplót vezetett és azt mostanig megőrizte, míg az ón följegyzóseim elvesztek. Hogy tehát e sorok megírásánál emlékezetem cserben ne hagyjon, megkértem Lányit, engedje át naplóját, mit ő meg is tett és beleegyezett, hogy e dolgozat e lapok hasábjain láthasson napvilágot. E leírás ennélfogva 1865. évi áprilisig saját tapasztalataimon alapszik, onnan kezdve azonban Lányi naplója irányadó. Sok apró, de jellemző vonás foglaltatik benne Miksa császárról, melyeket Lányi a kíséretében tett utazások közben jegyezgetett föl. E leírás nem fogja az 1864—1867-ik években Mexikóban történt események titkos rugóit a történetíró előtt feltárni. Nem volt a napló írója oly magas állásban, ahol a történelmet vagy legalább a napi politikát csinálják. De emberileg nem egy mexikói államférfiúnál közelebb állt ama nagyra hivatott, de gyászos vógezetű fejedelemhez: minélfogva följegyzései közvetlen megfigyelésen alapulnak. Bármily aprólékosnak látszassék is Lányi néhány följegyzóse, mindnyája csak növeli fényét Miksa császár történeti nemes alakjának, ki ama távoli földrészen sem szűnt meg rokonszenvezni a magyar nemzettel. Miksa császár mindvégig emlékezett arról, hogy magyar királyi herceg is volt. Tengeri utunkat csak röviden vázolom e leírásban. Étkezésről és hasonló életrendi dolgokról pedig csak néhány szóval teszek említést, miután a vitorláshajón való utazás e tekintetben csak annyiban különbözik a gőzhajón való (ismertebb) tengeri utazástól, hogy a vitorláshajón még több kőkeménységű kétszersültet, bűzös húst és poshadt vizet kell gyomrunkba szedni. Az "Adria" háromárbocos szép és nagy "teljes hajó" (olaszul; nave) volt a legjavából, méltó büszkesége tulajdonosának; Tonello trieszti hajógyárosnak, aki vezetésével Florio kapitányt bízta meg. Kívüle még 2 kisebb rangú hivatalnok és 18 matróz teljesíté hajónkon a tengerészi szolgálatot. Midőn az "Adria" a kezdetben említett napon este 8 órakor elvitorlázott, a legkeményebb szívű pályatársak is szomorúan pillantottak a trieszti világítótoronynak mindinkább elhalványuló csillogására. Eleinte gyönge, később azonban erősebb szelek hajtották hajónkat Isztria és Dalmácia sziklás partjai mentében, úgy, hogy július 31-én Ragúza tájékán voltunk. Ekkor a kapitány nyugatibb irányba tért, minélfogva először jutottunk abba a helyzetbe, hogy köröskörül csak eget és vizet lássunk. De már augusztus 2-án ismét láttunk szárazföldet. Nápoly délkeleti partvidékeit, később Szicília egyes városkáit, sőt egyvalaki a hajón állítólag még az Etna tűzhányót is látta világos nappal füstölögni (??). Az utóbbi napok élénk szeleinél sokan megkapták hajónkon a tengeri betegséget. Ez természetesen még fokozódott ama igazán vészes időben, midőn hajónknak Szicília és Málta szigetek között az orkánszerű ellenszéllel kellett küzdenie. Csak augusztus 14-én szabadultunk ki ez iszonyú kelepcéből, eljutva Pantellaria szigetig-Itt azonban újra nagy vihar támadt, minélfogva Florio kapitány elhatározta, hogy hajónkat a Kalibia afrikai városkánál lévő öbölbe vezeti. Majdnem három napig kellett Afrikának e mentőhelyón vesztegelnünk, miután több kihajózó kísérletünk nem sikerült; augusztus 18-án azonban mégis kijutottunk a nyílt tengerre, honnan két francia hadihajót láttunk egy partmelléki kis sziklaszigeten elhelyezett céltárgyra ágyúkkal hosszú ideig célba lőni. Másnap pompás friss szól röpíté hajónkat Szardínia felé. Mindamellett a födélzeten oly nagy volt a hőség, hogy nóhányan kádfürdőben próbálták magukat lehűteni. Augusztus 20-án Szardínia már a hajó jobb oldalába került, mely elég jól haladott nyugat felé. E napon Florio kapitány a közönségesnél jobb ebédet készíttetett számunkra miután megtudta, hogy Szent István király napját akartuk megünnepelni. Augusztus 21-én és 22-ón megint nem láttunk szárazföldet: 23-án azonban jobbra Minorka sziget tűnt fel, szép világító tornyával és derék épületeivel. Délelőtt különféle nagy halak sokasága úszkált hajónk körül, miből hajósaink vihart jósoltak. Támadt is délután oly förgeteg, hogy az egész födólzet tele lett habbal, valamint a tengeri betegség is újra szedegette áldozatait. A szól óránként 9 tengeri mérföld sebességgel hajtva a hajót, augusztus 25-én reggel Iviza szigetig vitt. Másnap — kissé gyöngült széllel — Spanyolország keleti partjaihoz értünk. Itt beszélhettünk aztán harminc nap múlva ismét idegen emberekkel. Három szegény spanyol ember jött t. i. ladikon hajónkhoz, hogy szőlőt, fügét eladjon, mi azonban nem sikerült, mert csepp kedvünk sem volt hat fej szőlőért 5, azaz öt forintot fizetni. Néztük tehát inkább ama roppant sok delfint, mely a sziklás partok mentében hajónk körül vidoran csapkodta a tenger fodrait. Augusztus 27-én dél felé már a gibraltári tengerszorosba értünk, hol is világosan láthatta az ember mind az európai, mind az afrikai parton lévő épületeket és egyéb nagyobb tárgyakat. Sok hajó iparkodott akkor a szoroson áthatolni, legtöbbje az Atlanti-óceánból a középtengerbe sietvén. A gibraltári várból (a hajóról nézve) alig lát az ember valamit, a spanyoloknak szemben lévő afrikai erősségei azonban már jobban láthatók. (Folytatjuk) A HÉT 13
