A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
SZABADIDŐ ki? Jobb lesz, ha saját maga győződik meg róla. Ahogy letette a kagylót, remegtek a térdei. Hát így állunk! Balesetet tartogat számára. — Az ön autója? — kérdezte a mester meglepődve. — Hisz itt sincs! Hát akkor hol van az ő autója? S mi történik vele? Az első reagálása az volt, hogy szóra bírja Kürtőt, de aztán jobb ötlete támadt. Hiszen nem tudna rábizonyítani semmit. Nem! Csak egyetlen megoldás lehetséges. S határozottan csomagolni kezdett. — Általános javítás után, és tisztára mosva — harsogta Kurt, és a felesége kezébe nyomta az autó kulcsát. Az asszony mosolyogva fogadta: — Sokba került? — Már kifizettem — mondta Kurt, és teli pohár vörösbort öntött magának, s egyszuszra ki is itta. Elisabeth látta, de most kivételesen hallgatott. így tesz majd minden áldott este. Mégiscsak iszákos! Az asszony másnap reggel útrakelt. Lassú tempóban és fokozott óvatossággal vezetett. Az első benzinkútnál szerelőt hivatott, hogy vizsgálja át a kocsiját. Kurt nagyon örült Elisabeth távollétének, és előszeretettel kortyolgatta éjszakánként a kedvelt italát. A két palack vörösbornak — amit a bárpultban talált — már a nyakára hágott. Lement hát a pincébe. Miért van itt csupa fehérbor ezeken a polcokon? A fehérbortól mindig szörnyű gyomorégése volt. Hová lett a vörösbora? Elisabeth! Ó dugta el a borát, hogy ne ihasson. Mintha holnap nem vehetne helyette! Kedélyesen mosolygott. De nyomban dühbe is gurult. Hogy ebben az átkozott házban ne lenne egyetlen korty vörösbor sem? A konyhába rohant. Elisabeth gyakran használ bort a főzéshez. S természetesen az egyik sarokban talált is egy fölbontott vörösboros palackot. Mohón kapott utána. Na, nézzük csak! A címkére piros ceruzával azt írta: "Méreg!" Mulatságos. Elisabeth! Ezzel nem riasztasz el engem a vörösbortól. A "méreg" te vagy énnekem, drágaságom, nem ez a fölsóges nedű. És az ajkára vette a palackot, úgy itta. Amikor érezni kezdte a kesernyés ízt, a palack kicsusszant a kezéből, ő meg térdre rogyott. Az utolsó gondolata Elisabethhez szállt, aki mindent pontosan elrendezett, mint mindig. Még az ő halálát is. VÉRCSE MIKLÓS FORDÍTÁSA Jelcin és a borostyánszoba A cári kincsek kutatása régi sebeket tép fel Weimarban Frankfurt — "Ne bolygasd a múltat!" — állt többek között azon a halálos fenyegetést tartalmazó cédulán, melyet Hans Stadelmann talált a postaládájában. A weimari rokkantnyugdíjast azonban a legkevésbé sem érdekli, hogy felébreszti a haragos szellemeket, és úgy érzi, hosszú kutatás után a célhoz érkezett. A 65 éves építőmérnök egy mítoszt keres: az orosz cárok legendás borostyánszobáját, amely a második világháború végén tűnt el nyomtalanul, A világ "nyolcadik csodájának" is nevezett borostyánkönyvtárt I. Frigyes Vilmos porosz király 1716-ban ajándékozta I. Péternek. A német csapatok 1941- ben a Carszkoje Szólóban levő Katalinpaiotából aztán Königsbergbe hurcolták, ahol egyéb rabolt kincsekkel együtt 1945-ben nyoma veszett. Egyes feltételezések szerint, amelyek a moszkvai Lenin könyvtárban fellelt napló soraira támaszkodnak, a szállítmány a königsbergi kastélyban égett. Mások sokáig egy sörfőző pincéjében keresték a 250 millió márkára becsült kincset — sikertelenül. Egy harmadik verzió szerint a rabolt festményeket és egyéb művészi értékeket szállító "Wilhelm Gustloff" nevű hajó Gdansk közelében elsüllyedt. A nyomok többsége azonban az egykori NDK területére, egész pontosan Thüringiába vezet. Ez utóbbi feltételezésre utalt bonni látogatásán Borisz Jelcin orosz elnök is, mikor kijelentette, tudja hol kell keresni a híres borostyánszobát. Az úttal egy időben közös cikksorozatában a moszkvai Rabocsaja Tribúna azt állította, hogy a kincsek Ohrdurf-ban, Hitler egyik utolsó bunkerének kazamatáiban vannak, a terület ma a Németországban állomásozó csapatok egyik gyakorlótere. Jelcin a wünsdorfi katonai főhadiszálláson, Burlakov parancsnokkal folytatott tárgyalásai után nem erősítette meg a hírt, és nem is hozta szóba többet a kincseket, ám korábbi mondatai ismét életre keltették a borostyánszoba legendáját. Az amatőr kincsvadászok megrohamozták a feltételezett lelőhelyet, és a thüringiai tartományi kormányzat is létrehozott egy munkacsoportot az egyedi érték felkutatására. Pontosabban a fáradhatatlan Stadelmann és az író-újságíróművószettörtónósz Wolfgang Schneider verziójának kivizsgálására. Ők ugyanis azt állítják, hogy a borostyánszoba egyéb ritka darabokkal együtt a Weimar központjában lévő egykori Adolf Hitler tér, ma Kari Marx tér alatti kazamatában van. A dolog már csak azért is érdekes, mert a Stasi 1984-ben létrehozott különleges csoportjának kutatása soián is Weimarba vezettek a nyomok. Az egykori kelet-porosz tartományi elöljáró, Erich Koch Szovjetunióban összerabolt gyűjteményét ugyanis 1945 elején a thüringiai városba szállították. A lengyel fogságban elhunyt nád helytartó pedig többször is utalt rá, hogy a borostyánszoba ott található, ahol az ő festményei. Mielke emberei kiderítették, hogy a Koch-gyűjtemónyt 1945. február 9-én adták át a Thüringiai Tartományi Múzeumnak, ám innen április 9—10-ón, az amerikai csapatok közeledtével a ládákat svájd rendszámú teherautókkal ismeretlen helyre szállították. Ezt erősítette meg a múzeumigazgató vallomása is, amelyet a háború után tett. Mindezek alapján a Stasi-csoport Thüringia és Sachsen különböző pontjain kereste a kincseket — sikertelenül. Schneider szerint azonban, aki még egyszer alaposan áttanulmányozta a háborús aktákat, a Stasi egy dolgon átsiklott. Amikor 1945 márdusában a múzeumot bombatalálat érte, annak pincéjében már csak jelentéktelen darabok voltak. Az értékesebbeket azóta biztos helyre vitték. Az igazgató tehát valószínűleg hazudott, s az autók nem is olyan messze mentek. A múzeum mellett volt ugyanis az úgynevezett tartományi fórum, amelynek épületét három-négy emelet mélyen alápincézték. Stadelmannék nézeteit támasztja alá, hogy a négyszög alakban elhelyezkedő monumetális épületeket, melyeknek alapkövét 1937-ben maga a Führer rakta le, föld alatti alagutak kötik össze, s még az általuk közrefogott tér alatt is bunkerek vannak. A labirintusrendszer bejáratait a háború végén az SS a közeli Buchenwaldból hozott foglyokkal befalaztatta, ám két éve müncheni szeizmológusok bemértek egy 9—10 méter mélységben lévő erős beton fedőlapot, valamint eddig ismeretlen termeket. Mindez pedig kitűnő hely kincsek elrejtésére. A két kutató teóriáját erősíti az is, hogy 1945. márdus 24-én a rablott kincsek felügyeletével megbízott birodalmi felügyelő Martin Bormann Berlinben találkozott a thüringiai tartományi kormányzóval, Fritz Sanckellel, február végén pedig Koch személyesen utazott Weimarba, ahol ebben az időben többször Bormann is megfordult. Mit rejtegetnek a weimari kazamaták? A borostyánszobát s a többi elrabolt kincset? S ha igen, ki finanszírozza majd a feltárást, a német vagy az orosz állam? Ezek a kérdések foglalkoztatják a lapokat, míg a weimariakban régi sebeket tép fel a legenda életre kelése. A sötét nád időkre emlékezteti őket, amiről nem szeretnek itt beszélni. Szívesebben veszik, ha a város kapcsán Goethe vagy Schiller nevét emlegetik. A HÉT 31
