A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-27 / 52. szám

ÉGTÁJAK Zs. Nagy Lajos Félperces novellák A purgatóriumban Tegnap meghaltam egy fél éj­szakára, természetesen a purga­­tóriumba kerültem, ott találkoztam Örkény Istvánnal. Egy máglya mellett állt, s épp a lelkének egyik mélyebb rétegét tartotta a tisztító­tűz fölé. — Ez már az utolsó réteg — mondta mosolyogva — ezt még kifüstölöm, és irány a mennyor­szág. — Ajaj, Mester — szóltam félén­ken — oda én nem jutok el, ezért jó volna itt megbeszélni a dolgo­kat...! — Megbeszélhetjük — mondta, s bal kezével a szemét dörzsölte, nyilván csípte a füst — miről is van szó? — Arról, hogy félperces novellá­kat akarok írni. — Ejnye, no! Miért épp félperce­seket? — Azt tapasztalom, hogy a mai olvasónak egy egész perc túl hosszú idő. — S te természetesen az olvasó kedvében akarsz járni. Nagyon helyes. Még helyesebb lenne, ha egy félpercet sem lopnál el az idejéből, de... nem akarlak befo­lyásolni. — Engem nem is lehet Pisti bácsi. Elvégre maga a példaké­pem. — Jó követőmre akadtam ben­ned, nem mondom, pedig te nem is voltál a vérzivatarban... — Még lehetek, mesterem. Amott délen már gyülekeznek a fellegek. Örkény elkomorodik, elszomo­rodik, bánatos szemmel néz a kék lángokba. — Lajcsi a vérzivatarban... — nem hangzik valami jól — mondja, majd ezt kérdi: — Nőnek már a szárnyaim? Most veszem észre a két hatal­mas hófehér szárnyat a hátán. S a mester már vadul csattogtatja, az­tán felém fordul. — Na, én már megyek is. Azért gondold meg a dolgot. Érdemes akár fél percet is irodalomra paza­rolni? — Hogyhogyhogy? — hebegem ijedten. Pisti bácsi azonban már nem törődik velem, ugrándozni kezd mint a gólya, és suhogva kiröppen a purgatóriumból. Eszmetörténet Midőn I. Ádámot és I. Évát kiűz­ték valaha a paradicsomból, ugyanakkor űzetett ki Kobra úr is, a kígyó, ő volt a legesendőbb, mert még csak végtagokkal sem rendelkezett, csúsznia és mász­nia kellett a föld felszínén. Több­ször a nyakára is hágtak. Ezért nagyon megsértődött. Rögtön elhatározta, hogy kiván­dorol Szlovákiába. De akkor Szlovákia még nem létezett. Ezért több ezer eszten­dőn át csak csúszkált és mászkált a Tigris és az Eufrátesz között. Végre úgy a második világháború vége felé elindult nyugatnak. Szlovákiába akkor érkezett meg, amikor onnan a szocializ­mus épp eltávozott. E virágzó nyugati köztársaság a demokrá­cia útjára lépett, s parlamentjében elfogadták a híres nyelvtörvényt. Alighogy átcsusszant az ország keleti határán, Kobra úrnak meg­fájdult az egyik méregfoga. Mert nagy volt a huzat. Fölkeresett egy fogorvost. Balszerencséjére a fogorvos a Matica slovenská tagja volt, ren­delője falán ott ragyogott a felirat: "Na Slovensku po slovensky!" S a doktor nem is volt hajlandó megszólalni más nyelven, csakis szlovákul. Kobra úr viszont csak mezopo­támiai nyelven tudott. — Szí, szi — sziszegte mezopo­támiaiul, ami azt jelenthette, hogy nagyon fáj. — Szü, szü — szüszögte, míg fölcsusszant a fogorvosi székbe, és kitátotta a száját. Valószinűleg arra kérte a fogorvost, hogy adjon neki fájdalomcsillapító injekciót, míg a fogát kezeli. A fogorvos iszonyú dühbe gu­rult: hogy valaki egy csúszómá­szó, ennyire ne tisztelje a nyelv­törvényt és a szlovákok identitás­­tudatát! Injekciós fecskendő helyett azonnal egy harapófogót ragadott meg, és azzal közeledett Kobra úr kitátott szája felé. Csakhogy Kobra úrnak rosszak az idegei. Tisztára idegbajos úr ez. Hirtelen beleharapott a fogorvos szőrös karjába, alaposan meg­sértve ezzel az új nyelvtörvényt. A fogorvos szája habzott a düh­től. Elhatározta, hogy tiltakozásul éhségsztrájkba kezd a szlovák főváros főterén. Ledobta fehér köpenyét, és már indult is a térre. Az ajtóban összeesett és meg­halt. Kobra úr azóta itt kóborol sziszegve az országban. Szkukálek Lajos rajzai 16 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents