A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
HÍRMONDÓ hogy az emberek egy mozgássérült fiatalról azt tételezik fel, hogy mentálisan is fogyatékos, és úgy viselkednek vele szemben. Sokszor tapasztalom, ha kimegyek az utcára, hogy az emberek megrökönyödve néznek. Főleg, ha többen vagyunk. Úristen! Honnan jött egyszeriben ennyi rokkant. Tudom, hogy ezt gondolják, hiszen az arcukra van írva. Pedig a szocializmusban is voltak rokkantak, csak éppen nemigen foglalkoztak velük. Akkor inkább az egészséges, szépen fejlett fiatalokat mutogatták a sportrendezvényeken. Róluk egyszerűen nem akartak tudomást venni. Ez látszik is mindenütt. Hiszen valamennyi épületet úgy terveztek, hogy oda egy tolókocsival közlekedő ember segítség nélkül nem jut be. Magasak a járdaszegélyek, az épületeken sok a lépcső és még sorolhatnám. Pedig mi is szívesen járunk moziba, színházba, koncertekre. Bennünket nem sajnálni kell, erre van a legkevésbé szükségünk. Ismerjenek meg bennünket, fogadjanak el olyannak, amilyenek vagyunk. Valahol azt olvastam, hogy az élet egy feladat, amit meg kell oldani. Ehhez meg van adva a lehetőség. Igaz, ez a lehetőség nem mindenki számára egyforma. En tisztában vagyok a korlátáimmal, tudom milyen lehetőségeim vannak. Eszerint tervezek. Tudom, mit szeretnék csinálni az életben, hogyan szeretnék élni. És azt hiszem elég okom van arra, hogy örüljek... Igaz, mi mozgássérültek, rokkantak talán az apróságoknak is jobban tudunk örülni, mint az olyan, akinek mindene megvan az életben. Útban hazafelé, az autóbuszra várva eszembe jutnak beszélgetőpartnereim. Az utóbbi időben kevés ennyire kiegyensúlyozott, elégedett emberrel találkoztam, mint ők hárman. Azt hiszem napjaink emberére inkább az elégedetlenség, az örökös panaszkodás, az állandó rohanás a jellemző. Sokan szerencsétlennek, boldogtalannak érzik magukat az életben. Holott nekik megadatott a legnagyobb kincs, az egészség. Pár nap múlva itt a karácsony. Az ünnepek alatt olyan dolgokról is elgondolkodunk, amelyekre a szürke hétköznapokon nem jut idő. Rejtély számomra, hogy ez a három lány honnan veszi az erőt, a kitartást, hogy az élet bosszúságain mosolyogva túltegyék magukat. Velük beszélgetve igaznak éreztem a következő gondolatot: "... az embernél nincs csodálatosabb." Kamoncza Márta Prikler László illusztrációs felvétele • Szentkép a falon táskával • Jé! Firhang! A megmaradás receptje Végy egy adag önbizalmat, két adag keményfejűsóget, sózd meg optimizmussal, fűszerezd mestereid, kollégáid, barátaid eddigi eredményeivel. Egy másik fazékban főzd össze az eddigi gyűjtések felvételeit, saját gyűjtéseidet és az elolvasott száz könyv anyagát. A harmadik tepsibe kerülnek az álmatlan éjszakák, veszekedések, viták, megbeszélések, haragszomrád napok és a nagy kibékülések. Mindezt egy tánckarnak nevezett társasággal keverd, főzd, párold, süsd, melegítsd, hűtsd, kóstolgasd, hígítsd, sürítsd, igyál meg két konyakot, teríts meg, hívjál meg három• Húzzad édes muzsikásom... Csikyék a rendezői bálon száz vendéget, etesd meg velük és ha csak kilenc ujjúkat nyalják meg, nyertél. Ha mindezt prömiernek nevezed, ünnepelsz hozzá egyet, baráti társaságot alapítasz és műsorod címe Nem menünk a másvilágra..., akkor mindent megtettél azért, hogy bármilyen nehéz időket túlélj. S mindez Neked, Richtarcsík Mihály, most sikerült. Tánckarodnak, közreműködőidnek, fenntartódnak és minden drukkerednek további jó munkát kíván a degusztátor: Lovász Attila Fotó: Gyökeres György • Hová merült el... • A "művészet" felülnézetből A HÉT 11
