A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
Édes, de drága Ha bárki is kétségbe vonta volna a tengervíz-sótalanítás fontosságát az ivóvízellátásban, az Öböl-háború utolsó mozzanatai bizonyosan eloszlatták e kétségeket. A visszavonuló irakiak működésképtelenné tették Kuvait sótalanító berendezéseit, s a kis ország gyakorlatilag édesvíz nélkül maradt. Mint a legtöbb Öböl menti országnak, amely egyelőre nem képes kihasználni a felszín alatti készleteit, Kuvait számára is a tenger a legfőbb édesvízbázis. A nyugati világban is egyre többen döbbennek rá, hogy a népességnövekedés és az ipari fejlődés elképzelhetetlen mértékben vette igénybe a Föld édesvízkészleteit, amelyek sok helyütt már most sem elegendőek a szükségletek kielégítésére. A legendás gazdaságú Kaliforniában, ahol hosszú évek óta állandó vizínség uralkodik, mind több település kénytelen tengervíz-sótalanító műveket munkába állítani. 1989 végén világviszonylatban kereken 7500 tengervíz-sótalanító működött, kapacitásuk 1986 óta látványosan, mintegy 40 százalékkal bővült. A sótalanítás 60 százalékát a Közel-Keleten végzik, Észak- Amerikára 13, Európára 10 százalék jut. Sok kisebb szigetországban a mesterséges ivóvíz-előállítás az édesvíznyerés egyetlen módja. A sótalanítást alapvetően kétféle módszerrel végzik. Az egyik a desztilláció, amely a tengervíz felmelegítésével jár, tehát energiaigényes, a másik a membrános szűrés. A desztillációt — nagyjából a sótalanítókapacitás 70 százaléka ilyen — évszázadok óta használják, már a Bibliában és a Koránban is szerepel. Ismert olyan leírás, amely szerint ókori hajósok tengervizet forraltak és a párát szivaccsal gyűjtötték össze. Ennek ellenére csak a 19. század elején jöttek rá arra, hogy hűtőfelület alkalmazásával a pára kondenzációja elősegíthető és felgyorsítható. A brit haditengerészet részére készített első desztilláló-készülékek igen alacsony hatásfokúak voltak. Az első szárazföldön alkalmazott sótalanító berendezést skót mérnökök szerkesztették meg. Ennek javított, egyre hatékonyabb változatai váltak a későbbi sótalanítóművek alapjává. Ma a legnagyobb desztillálóüzem Szaúd-Arábiában működik és napi 200 millió gallon (nagyjából egymilliárd liter) édesvizet képes termelni. Nem túlzottan energiatakarékos rendszer, de az Öböl menti országokban, ahol a hőerőművek hulladék hőjét bőségesen felhasználhatják, ez nem probléma. A membrános sótalanítás a természettől adaptált ozmózison alapul. Ha a tiszta vizet és a sós vizet egy félig áteresztő hártyával különítik el egymástól, amelyen csak a vízmolekulák hatolhatnak át, bizonyos mennyiségű tiszta víz szivárog át e membránon, hogy annak mindkét oldalán kiegyenlítődjön a víz koncentrációja. Ez a folyamat addig tart, míg a membrán sós oldalán a nyomás elég naggyá válik ahhoz, hogy ez az áramlás megálljon. A sótalanítóüzemekben a szakemberek megfordítják ezt a folyamatot. Nyomás alá helyezik a membrán sós oldalán levő oldatot és arra késztetik a vízmolekulákat, hogy a sós oldalról a tiszta víz oldalára szivárogjanak át. Az e módszeren alapuló sótalanító berendezéseket főként az Egyesült Államokban használják. Ellentétben a desztillálóüzemekkel, ezek energiatakarékosabbak. A másik ok, amiért a kutatások az utóbbi években főként ezt a módszert részesítették előnyben, az, hogy a szűréssel egy sor szennyező anyagtól is meg tudják tisztítani a vizet. Léteznek már olyan eljárások, amelyek a legszigorúbb európai szabványnak is megfelelő minőségű, tisztaságú vizet produkálnak, kiszűrve vírusokat, baktériumokat, nitrátokat, peszticideket. Ezek azonban a legtöbb fogyasztó számára egyelőre túlságosan drágák. Nagy-Britanniában a közönséges csapvíz előállítása kb. 50 dollárcentbe kerül köbméterenként, míg a tengerből sótalanított vizek ára 1,6—2,2 dollár körül van. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség számításai szerint a nukleáris üzemeltetésű sótalanítóművekben el lehetne érni az 50 cent körüli árat. Egyetlen ilyen üzem működik a világon, Kazahsztánban, Sevcsenko város közelében, nyugati becslések szerint 80—90 cent körüli köbméterenkénti áron. Nyugaton nem jósolnak nagy jövőt a nukleáris üzemű sótalan (toknak, mert túlságosan nagynak tartják a szennyeződés kockázatát. Veszélyes a testsúly gyakori, erős ingadozása! Az USA Connecticut állama Yale Egyetemének egy orvoscsoportja 1948 óta mérte 5127 nő és férfi súlyát, vérnyomását, vérük koleszterinértékét, s öljegyezte a sporttevékenységüket is. Az nként jelentkezőket három csoportba osztották be, aszerint, hogy a testsúlyuk alig, közepesen vagy erősen ingadozott. Vizsgálatuk eredménye: abban a csopo 4ban, amelynek tagjai testsúlya a légin ább ingadozott, a csak alig ingadozó te súlyúakóhoz képest 25—100 százalékka /olt nagyobb annak kockázata, hogy a r vük megbetegszik, szivhalál éri őket agy a többi csoportbelieknél más okbo halnak meg hamarabb. Ez az eredmény iggetlen volt attól, hogy az illetők hány k ót nyomnak, mekkora volt a koleszterins intjük, dohányoztak és sportoltak-e. A U né résnek az a tanulsága, hogy akik külé éle diétákkal gyorsan lefogyasztják ma at, majd kisebb testsúlyukat tartani nem tudván, hamar ismét visszahíznak, na yobb kockázatnak teszik ki magukat, mi it azok, akiknek a kelleténél nagyobb stsúlya alig változik. A gyakori fogyás-hízás á Imát a kutatóorvosok azzal magyar ék, hogy a koplalási időszakban I . .,. lek mind a zsírszövetek, mind az izmok, a fogyókúrát követő bővebb táplálkozás idején azonban csaknem kizárólag zsírszövetek képződnek. Az átmeneti fogyás, majd a viszszahízás károsan hat a koleszterin- és a vércukorértékek, és a vérnyomásra is. A vizsgálatban részt vevő orvosok hibáztatják azt az Egyesült Államokban érvényesülő társadalmi nyomást, amely a soványságot szinte kötelezővé tette. Becslése szerint az USA-ban — e divatőrületet követve — a nők fele és a férfiak negyede éppen fogyókúrát tart, ám csak alig 5 százalékuk tudja annak befejezte után kisebb testsúlyát megőrizni. A HÉT 21
