A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
OTT JÁRTUNK Egerszegi ősz Égerszögre, ebbe a Nyitrától északra fekvő — egykoron színmagyar — faluba is beköszöntött az ősz. A falevelek lehullanak, az év alkonyán várják a telet. Egy régi fényképet tartok kezemben az egerszegi énekkarról. Balkó Istvántól kaptam az énekkar egykori karnagyától, aki sok-sok éven át őrizte emlékei és ereklyéi között. Az énekkar alakulását az ötvenes években, kirobbanó sikereit a hatvanas évek legelején sokan megírták, körülzengték. Megsárgult újságok tanúskodnak ünnepélyes fellépéseikről Gombaszögön, Komáromban, a Jókai Napokon, de hírt adnak a csöndesebb helyekről, a Zobor vidék fal* vaiból is. Kár, hogy akkor még nem volt divatban a magnó, így hanganyag aligha maradt az egerszegi kardalosok után, esetleg valahol a rádió archívumában. Ámde arról is hírek terjengtek, hogy a Csemadok akkori vezetői közül sokan sanda szemmel néztek az énekkarra. Egyetlen bűnük az volt, hogy a templomban, a szentmiséken is énekeltek. Mára ez már szinte hihetetlennek tűnik, de akkor mások voltak a bűnök és mások az erények. Természetesen az énekkar továbbra is énekelt a szentmiséken, hiszen karnagyuk a templom kántora volt. Akkor még volt magyar iskola is Égerszögen, ami az énekkar utánpótlását adta. Jöttek, jelentkeztek a nagyobbacska lányok és fiúk, örömet, dicsőséget, rangot és büszkeséget jelentett az énekkarhoz tartozni, az énekkarban, dalárdában énekelni... A község lakóinak száma 959, ebből 16,2 százalék a magát magyarnak valló polgár. A községi választásokon a magyar jellegű pártok nem szerveződtek, nem indultak. Ennek a felső-zoboraljai falunak magyar vezetői nincsenek. A Csemadok is halódik már évek óta. A kultúrházban, amelyet 1935-ben Esterházy János avatott fel, vagy tizenöt esztendeje játszottak utoljára a zsérei színjátszók magyar darabot... Miután körüljártuk a falut, betértünk a templomba is, ahol Prochas Peter tisztelendő úr kalauzolt bennünket, Balkóéknál folytattuk a beszélgetést. Felemlegettük a múltat, de aztán sok szó esett a máról, melynek fő és visszatérő gondolata az volt, hogy mit lehet, mi volna jó, mi az, ami célra vezető ezekben a falvakban (Menyhe, Béd, Vicsápapáti és Egerszeg), ahol a magyarság lélekszáma egyre fogyatkozóban van. Magyar iskolák nincsenek, és kár lenne arról álmodozni, hogy a jelenlegi körülmények között, de valaha is még megnyílhatnak. A magyar kultúrát a budapesti tévé és a magyar lapok, az Új Szó, elvétve az A Hét hozza Égerszögre. Node, a tévét sem lehet mindig nézni a vegyesajkú családokban, és a magyar sajtó is elmaradhat a felszökkenő árak miatt. Ki hozza el akkor majd a magyar szót, a magyar szellemiséget, mi lesz az, ami a hagyományok ápolására buzdít? Marad talán az egyedüli védőbástya, az egyház, a hit, a templom, ahol magyarul lehet imádkozni, éneket zengeni, prédikációt, politikamentes kultúrát hallgatni. Az ősi hagyományok, az anyanyelv megóvásának szempontjából döntő szerep vár az egyházakra, ahol mindenki bizonyítani tudja a hit és a szeretet jegyében, hogy semmivel sem alacsonyabbrendű másoknál, ha magyarnak vallja magát. Sajnos kevés a magyar pap, főként azon vidékeken kevés, ahol a peremmagyarság él. Tudom, csodákat nem várhatok, főként • Maga Ferenc a Csemadok járási titkára Balkó Istvánnal beszélget • Egy régi fénykép az egerszegi énekkarról. Vezényel Balkó István abban a helyzetben, amikor az esély és a csábítás nagyon nagy a nemzetiségek elhalására. Itt már a jó szándék nem segít, csupán a jog lehet biztosíték arra, hogy mindenki megtarthassa és szabadon gyakorolhassa az anyanyelvét. Ám a felsorolt jogokkal szöges ellentétben van a nyelvtörvény, amelyet a huszadik század alkonyán, Európában reánk kényszerítettek. A Zoboraljai Kulturális Napok csak egy csepp a tengerben, de a folytonos törekvés és igyekezet, a hangosan és nyíltan való gondolkodás vékonyka jegén is eljuthatunk a becsületes és jogos célokig. Motesíky Árpád Fotó: a szerző és archívum A HÉT 7
