A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
GONDOLKODÓ jggagjfógs: Másik történelem "Megtettem, amit tudtam, csinálják jobban a hozzáértők." (Katona József) A tizenkét emeletnyi mélységben az esőáztatta aszfalt szétszórja a fényeket. A fekete-arany izzás időtlensége és a valós mélység különös feszültséget teremt. A villamosok, a száguldó autók kétirányú mozgása pedig csak fokozza a látvány drámaiságát. Mintha a természet a maga előre nem tervezhető téridejében tovább görgetné azt a napok óta egymást követő eseménysort, amelynek lezárását e pár sorban kellene elvégeznem. Kellene, mondom, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom tenni. Az út, amit térben bejártam miatta, az a Kassa— Budapest—Kecskemét koordinátáiban meghúzható, ám az idő, amely fölé magasodik, kereken kétszáz év. Európa és a magyarság kétszáz esztendeje, ami egyébként úgy a miénk, ahogy Katona Józsefé is, akiről minduntalan el- és megfeledkezünk. Mert ez a "percegő tollú fiskális" fenemód nehéz embernek és magyarnak egyaránt. Hallom, mert mondják — s mióta már? —, hogy a Bánk bánt nem lehet játszani, szétfeszíti az "üres teret". De nem lehetne-é megfordítani a kérdést? Miszerint a mű számára kicsi ez a tér? Hogy a benne lévő gondolatok más dimenziókat kívánnak — nem a megülepedéshez, hanem a mindenkori fölszárnyaláshoz?! Vagyis a kérdésem: adott-e a magyar színházi világ valaha is Katonához — A Bánk bánhoz — méltó valós teret, ahol kiteljesedhetett volna?! A mai, na meg a tegnapi tapasztalatok summázata egyként azt mondja, hogy Katona József művéhez soha nem közeledett így a magyar színházi világ — vagy a mindenkori színházi valóság. S ebből csírázhatott ki az a feloldhatatlannak tűnő görcsös szemlélet, hogy a Bánk bán nem való színpadra. Hát persze, mondják mifelénk: nemakarásnak nyögés a vége. Tapasztalom: vannak — azazhogy voltak — a magyarságnak olyan jelesei, akiknek az életműve botrányosan nagy volt ahhoz, hogy az őket követő középszer bátor lett volna azt vállalni, s ezáltal a nemzet közkincsóvó tenni. Katona József életműve az egyik példa erre. Mert a középszer — félrehajolván a valós történelmi gondok elől — tisztes haszon reményében, kiegyezik a mindenkori "jó merániakkal". Katona Józsefre és óriási munkájára a Bánk bánra is ez a középszer borította rá a semlegesség szürke leplét, a "nemjátszhatóság" ódiumát. S ezt követte, valamiféle feloldásként vagy látszólagos jóvátételként az a széltében-ho.sszában kialakult, egységesnek mondott álláspont, miszerint a Bánk bán irodalomtörténeti megítélése lényegesen jobb, mint a színházi megítélése... Ugye, mily fura kettőség ez?! S mintha Az ember tragédiájával kapcsolatban is hallottam volna már ilyet, vagy ehhez hasonlót. De — más vonatkozásban ugyan — Széchenyi és Kossuth is problematikus. Meg Ady Endre, sőt, újabban József Attila is... Mindezek a kérdések, feloldatlanságok azt követően gyülemlettek föl bennem, amikor az elmúlt év végén felkértek arra, hogy vegyek részt a Kátona József bicentenáriumi emlékbizottság munkájában. A felkérést megtiszteltetésnek tartottam, s az első gondolatom az volt, hogy ha már megemlékezünk Katona Józsefről, akkor Kassát se hagyjuk ki, hiszen a Bánk bán először itt került színpadra. Elképzelésem tehát az volt, hogy az alkalomhoz illő előadással tisztelegjünk Katona József munkája és emléke előtt. Erre pedig legalkalmasabbnak a Bánk bán díszelőadását véltem. Gondoltam, ennyivel tartozunk itt Kassán Katonának. Az Emlékbizottság januári ülésén ezt a tervemet elő is adtam. Az év további részében aztán kiderült, hogy elképzelésem megvalósíthatatlan. Az oka roppant egyszerű: ma Magyarországon egyetlen színházban sem játsszák a Bánk bánt! Vagyis a jelenkori magyar színházi vezetés ugyanabban az elbánásban részesítette Katona Józsefet és a magyar drámairodalom egyik legnagyobb alkotását, mint másfélszáz esztendővel ezelőtt. Ebből számomra nem az a tanulság, hogy Katona Bánk bánja korszerűtlen, hanem az, hogy a mai magyar színházi intézményrendszer és annak minden rendű és rangú vezetője vált korszerűtlenné! Képzeljék csak el — megéri a fáradságot —, mi történt volna a ködös Albionban, ha Shakespeare születésének négyszázadik évfordulóján egyetlen angol színházban sem játsszák Shakespeare drámáit?! Gyanítom, pár bársonyszék gazdát cserélt volna. Ezzel szemben a magyar kulturális kormányzat még azt a fáradságot sem vette magának, hogy legalább egy osztályvezetőt delegáljon a kecskeméti megemlékezésre. Amely — a fentiekkel szemben — azért méltó tudott lenni az alkalomhoz. Katona József szülőházának újjáépítése, s múzeummá való átalakítása már önmagában is olyan ténynek számít a jelenlegi szűkös világban, amely a város egyértelmű elkötelezettségét jelzi. Ugyanilyen elkötelezettségről tett tanúbizonyságot a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, amelynek vándorgyűlésén tucatnyi rangos előadás hangzott el Katona József életéről és munkásságáról. Ugyanakkor az évfordulóra elkészült Beke József Bánk bán szótára című munkája, megjelent a Katona József Társaság Évkönyve, Rigó Béla életrajzi kötete az így élt Katona József. De kézbe vehettük a hasonmás kiadásban megjelentetett Katona József versei című kötetet is. A Katonával kapcsolatos megemlékezések másik rétege inkább a magyar színjátszás és drámairodalom jelenét és holnapját érintette. S jó, hogy ezt a Nemzeti Színház és a Magyar írószövetség közösen kezdeményezte, mert így és ezáltal mégiscsak oldódni látszik az a közöny, amiről korábban szóltam. Mert ezen a tanácskozáson — éppen Katonára emlékezve — olyan kérdések vetődtek fel, hogy milyen legyen az a színház, amelynek neve előtt az a jelző áll, hogy "nemzeti"? S nemcsak úgy általánosságban, hanem konkrét föladatként is megfogalmazva és tisztázva. Tágítva a kört: azzal, hogy végül is minden magyar színház, határon belül, vagy azon kívül — nemzeti. Az évfordulók, az évfordulós ünnepségek és ünneplések elmúlnak, s velük együtt tovasodródik az időben számos olyan szándék, gondolat, elképzelés, amelyet pedig magunkkal — vagy méginkább: magunkban — kellene hordoznunk. A Katona-bicentenáriumon nekem legjobban Katona életműve hiányzott; a megmutatható, az ami példaértékű, amiről Gyulai Pál ezt írta: "Mennyi különböző elvet és rendszert követtünk és dobtunk félre dramaturgiai küzdelmeinkben, míg az övé túlélte mindeniket..." íme a fekete-arany izzás időtlensége és mélysége a történelem kétirányú mozgásában! Tudjuk-e, merjük-e terheit magunkra venni?!... Gál Sándor Fotó: Krascsenits Géza 4 A HÉT
