A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
VISSZAPILLANTÓ nászéiból kovácsolódott társulat, ahol Te is vendégszerepeltél. — Az iménti kérdésed nagyon érzékeny pontom, azért is reagáltam úgy rá, de összefügg vele a Chioggiai csetepaté. Ez volt Budapesten ayizsgaelőadásom, majd itt Komáromban Ádám, Az ember tragédiájából. Nemzetiségi ügyről volt szó, azt mondtam: igen. Nem kérdeztem semmit tovább. Sem a honoráriumot, sem az időpontot. Felkértek, megtiszteltetésnek vettem. Ott a helyem, ott a helyünk. — A cAliguLÓ-ban nyújtott alakításodért országos művészeti díjat vehettél át Mit jelent számodra ez a szerep? — Eddigi pályafutásom gyűjteményét. Fontos a lehetőség egy színész számára, hogy eddigi élettapasztalatait kamatoztatni tudja egy adott szerepben. A szlovákiai szintű országos elismerés nagyon jólesett, de ettől talán többet adott az élmény, melyet a magyarországi és romániai vendégszereplések nyújtottak. Felejthetetlen a siker, mely a budapesti Thália Színházban fogadott bennünket, a bravózás a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol pedig ismeretlenek voltunk, mert sajnos az anyaország számára ismeretlenek vagyunk. Vagy a kisvárdai fesztiváli szereplés, ahol a "Csetepaté" próbái közben megértük, hogy egy fogadáson ebből a darabból idéztek, s ez nagy szó. A szatmárnémeti előadáson kerültünk a legközelebb a nézőkhöz. Az előadás ürügyén találkozott magyarságunk az ottani magyarsággal, ami bennünk él és nem lehet kiradírozni, amiben élünk, ami meghatároz bennünket. Nemcsak ón, hanem az öszszes kolléga is könnyes szemmel tapsolt a nézőkkel együtt. Nem is tudom mennyi ideig, a színpadon az ember nem érzékeli az időt, de soha nem felejtem el. Hogy miért fontos ez? Mert hitet és biztatást ad az elkövetkezendő esztendőkre. Végül is előttem áll még húsz óv. — Valamiféle törlesztés, hogy a budapesti Kossuth Rádió december 2S-án, fóműsoridőben közvetíti a cAliguLÓ-t — Ennek nagyon örülök úgyis, mint színész, úgyis, mint művészeti vezető. Végre a Csehszlovák Rádió Magyar Adásának új vezetése fontosnak tartja, hogy évente legalább egy színházi előadást felvegyünk. Legutóbbi tárgyalásaim Protics János főszerkesztővel azzal biztatnak, hogy ez évadonként folyamatos lesz. Hogy a cAliguLÓ-t a Kossuth adó átvette, megtiszteltetés a színháznak. "Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak" írta nagyon őszintén és tömören Ady, s azt hiszem ez minden művész célja, ezért élünk. Az adás nemcsak az anyaország területén hallható, remélem élvezni fogják másutt is, a kisebbségi helyzetben élő magyarok. — Ars poeticád? — Hűnek maradni. Az itteni közönséghez, az itteni színházhoz, a kollégákhoz. — A Sylvánia-díj mire kötelez? — Ami eddig kötelezett, az kötelez most is. Ez az ember belső ügye. Vagy volt, vagy nincs. Továbbra is az a hivatástudat kötelez, ami eddig. Bárány János Amikor az A Viharos időszakban indult a lap, 1956 decemberében, a magyarországi szabadságharc leveretóse után. Amolyan politikai kompenzációnak szánták, ftastromnak a lélek sebére. Nehogy a hazai magyaroknak is eszébe jusson "valami". De égetően szükség is volt egy hazai kepes hetilapra, ezt mindenki tudta, érezte. A havonként megjelenő Fáklya már nem tölthetett be szélesebb körű szerepet kulturális életünkben. Egri Viktor lett a főszerkesztő. A szerkesztőség pedig a főváros központjában, a Jesenský utca 7-ben kapott helyet. Már nem emlékszem, kik voltak az első szerkesztők, arcok merülnek föl bennem, hangok csendülnek egy emberöltő távolából: Bébi, Gyurcsó, Ozsvald, Babos Laci, Zsélyi Nagy, Ordódy Kati, Mács Jóska, Mikus Sándor, Tarjáni Andor, később Cselényi, Tőzsér, Simkó Tibor, s az Egrit váltó főszerkesztők, Szabó Rezső, Barsi Imre. A technikai szerkesztő, Csáder László, a titkárnő, Mészáros Erzsébet. A szerkesztőség utcára nyíló ajtaján ki-be jártak az emberek. Amolyan átjáróházzá vált a szerkesztőség, kulturális műhellyé, ahol minden író és szerkesztő megfordult szinte naponta. Bábi amolyan rovatvezetővé avanzsírozott, folyton ágált és dohogott, leginkább Gyurcsó Pistára, akinek a fölöttese volt. Szinte szünet nélkül cigizett, olyan füstfelhőket eregetett, mint egy gyárkémény. Míg a Gyurcsó írásait gyomlálta, bele-beletúrt szemébe csüngő fekete hajába. Ha látogató jött, ami bizony sűrűn megesett, abbahagyta a javítást, és nyomban késhegyig menő vitába bonyolódott az illetővel. Nem fukarkodva a becsmérlő jelzőkkel, kiszólásokkal. Gyurcsó meg csak hallgatott elnézően mosolyogva. Babos Laci is jól bírta hangerővel, mongolos arcával, széles szájából elővillanó hatalmas fogsorával jellegzetes figurája volt a szerkesztőségnek. Szinte minden műfajban érdekelve volt, irodalmi ambícióit azonban leginkább versírásban és fordításban élte ki. Most is látom, ahogy a technikai szerkesztő, Csáder László festő és grafikus csöndesen és féiszegen átvonul a szobákon. Szemüvege fölött pislogva, arcán lebegő fanyar mosolyával eléggé extravagánsnak tetszett. Állandóan a gyomrával bajlódott, talán ezért volt olyan bánatos. Hét indult... Hajói emlékszem, Ozsvald Árpád is rovatvezető volt, vagy hasonló. Gyakran a rá nem jellemző magas hangon beszólt Zselyivel, mert Lajos már akkor sem adta le időben írását. Ilyenkor Ozsi helyénvalónak találta Zsélyi Nagy "megleckóztetósót". A szelíden hunyorgó, a Tavasz lesz újra kedves költője gyakran odavetette a bűnbánást nem nagyon mutató Zsólyinek: — "legközelebb kiváglak az ablakonl" csóváltam a fejem, amikor hallottam. Sehogy sem tudtam elképzelni a dolgot. Néha a főszerkesztő, Viktor bácsi is kikukkantott "odújából". Ilyenkor szélesen mosolygott, feje búbja billiárdgolyókónt ragyogott. Egyébként állandóan íróasztalánál gubbasztott, de nem tétlenül, folyton kéziratot javított, hegyes ceruzájával pontokat, pontosvesszőket rakva. Gyakran kopogtattam az ajtaján, verseket vittem. Azonnyomban leültetett, egy ültében elolvasta, hozzáfűzte megjegyzéseit. — Tudod — mondotta egy ízben — itt ez a versvég nem jó. — Nem? — Egyáltalán nem. Sőt, rossz. Át kell dolgoznod. Jobban ki kell hoznod a mondanivalót. Sőt, összefognod a végén. így egészen szétesik. Szivárványoznia kell az utolsó strófának. — Szivárványoznia? — Te tudod, hogyan dolgozod át. Tessék! Holnapután hozd be! Két napig töprengtem az utolsó strófán, de nem jutott értelmesebb dolog az eszembe. "Egye fene" — gondoltam, visszaviszem úgy, ahogy van, lesz ami lesz. Harmadnap némi szorongással beállítottam Viktor bácsihoz. Átnyújtottam a verset, amin egy vesszőt sem változtattam. Elolvasta. — Na látod — nézett rám elégedetten. — Mennyivel más, mennyivel jobb lett. így már jöhet. Földerült az arcom, nem vette észre, hogy hozzá sem nyúltam az utolsó strófához. Talán ő is elfelejtette, hogy mit kifogásolt... Sokat lehetne még mesélni a szerkesztőségről, erről a nyüzsgő, bohém világról. Mert szocializmus ide, szocializmus oda,'; akkor is akadt sok érdekes ember, könnyelmű költők és könnyű nők. Dénes György A HÉT 7
