A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
Harmincöt esztendő Egy-egy lap jelentős évfordulóján mindig az ügyeletes főszerkesztő feladata, hogy az alkalomhoz illő komolysággal és méltósággal szóljon a megtett útról, méltassa az előző munkatársak érdemeit és bizakodva tekintsen előre. Nos, ami a múltat illeti, azt hiszem az A Hétnek nincs oka szégyenkeznie. Igaz, voltak gyengébb számai, szürkébb évfolyamai, de ez többnyire a kor számlájára írható, annak a kornak a számlájára, amelyben hetilapunk útjára indult, s amelynek nagy részében léteznie adatott. Nem csekély büszkeséggel írhatom le, hogy íróink, művészeink és értelmiségünk képviselői mindig is magukénak érezték a lapot. Sokan közülük itt kezdték pályafutásukat vagy hosszab-rövidebb ideig szerkesztői voltak. A lista hosszú és tekintélyes, s ha neveket említek, nem a teljesség igényével teszem, hanem csupán a fentiek alátámasztása okán. A Hót első főszerkesztője például a csehszlovákiai magyar irodalom nagy öregje, Egri Viktor volt. A lapnál dolgozott Gyurcsó István, Duba Gyula, Tőzsór Árpád, Cselónyi László, Bábi Tibor, Simkó Tibor, Ordódy Katalin, Gály Olga, Reszeli Ferenc, Mács József, Fülöp Antal. És még ma is kollégánk Gál Sándpr, Zs. Nagy Lajos és Ozsvald Árpád, aki az indulás óta hű maradt az A Héthez, s most is, 60. életévéhez közeledvén fáradhatatlanul szervez, ír és szerkeszt. De még terebólyesebb a külső munkatársak névsora. Ha mindnyájukat számbavennóm, akkor szinte az összes csehszlovákiai magyar tollforgatót meg kellene említenem, s nemcsak a szópírókat, hanem a társadalom- és a természettudományok megannyi művelőjét: történészeket, néprajzkutatókat, irodalomtörténészeket, pedagógusokat, muzeológusokat, fizikusokat, csillagászokat, biológusokat, villamos- és agrármérnököket stb. S itt vannak hűséges levelezőink és tudósítóink. Nélkülük alighanem sokkal szegényebb lenne a lap tartalma, hiszen éppen nekik köszönhetően tudunk beszámolni olyan eseményekről is, ahol lapunk riporterei nem lehettek jelen. Azt hiszem szólnom kell a szlovákiai magyar képzőművészekről is, akik az elmúlt harmincöt óv alatt számtalan rajzot, grafikát, metszetet, fotót publikáltak lapunkban. Az alkotók listája többtucatnyi nevet tartalmaz, ón csak találomra említenék néhányat (elnézést kérve azoktól, akikről megfeledkeztem): Bácskái Béla, Csáder László, Dúdor István, Gály Kati, Janiga József, Könözsi István, Kopócs Tibor, Nagy János, Nagy József, Nagy László, Nagy Zoltán, Szkukálek Lajos, Tóthpál Gyula, Várakozó Ottó stb. Bekötött évfolyamaink egy tekintélyes galériára való alkotást őriznek. Talán akad majd kutató, aki számbaveszi őket. S ha már a bekötött évfolyamokról esett szó, legyen szabad megemlítenem azokat az irodalmi vitákat, amelyeket a szerkesztőség kezdeményezett és amelyek anyagát a sárguló lapok rejtik. De büszkén mondhatjuk, hogy az A Hót őrizte meg legteljesebben a szlovákiai magyar népi kultúra emlékeit is: népviseleteinket, népi építészetünket, népszokásainkat, s mindazt, amit ez a nemzeti kisebbség anyagiakban és szellemiekben létrehozott. Ám mindez vajmi keveset ért volna olvasóink biztatása és támogatása nélkül, amit a lap munkatársai szüntelenül éreztek. Mindig is rejtély volt előttem, hogyan tudta megtartani többezres olvasótáborát ez a lap, amely nem kereste tudatosan az olvasók kegyeit, hanem még a legnehezebb időkben is a csehszlovákiai magyar kultúra és szellemiség ügyét kívánta szolgálni. Amikor olvasóink bíráltak bennünket, nem törekvéseinket vagy elképzeléseinket kérdőjelezték meg, hanem mulasztásainkra, kovetkezetlensegeinkre figyelmeztettek. Ezért is fáj nekünk, hogy az egyre romló anyagi feltételek között kénytelenek voltunk éppen a jubileumi esztendőben szerényebb külsővel és lényegesebben drágábban megjelenni. Gazdánk és kiadónk, a Csemadok Országos Választmánya mindent elkövetett azért, hogy a lap megmaradjon és továbbra is megjelenjen. Az igazság kedvéért azonban el kell mondanunk, hogy mindez csak vágyálom maradt volna a Komáromi Nyomda megértése és támogatása nélkül. Most, amikor e sorokat írom, s tekintetem olykor-olykor a szomszédos oldalon látható fényképre téved (ez a maroknyi csapat és még néhányan szerkesztjük a lapot), bizony szorongva gondolok a jövőnkre. Ez az aggodalom beárnyékolja a kedélyünket, s csak félve merünk örülni annak, hogy lapunk, íme harmincöt éves lett. Nyomasztó az a tudat, hogy elődeink megkérdezik: vajon hogyan sáfárkodtatok a rátok bízott javakkal? Megtettetek-e mindent azért, hogy a lap fennmaradjon, hogy továbbra is szolgálja a csehszlovákiai magyarságot? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, mégha úgy érezzük is, hogy a lelkiismeretünk tiszta. Hogy mit hoz számunkra a jövő, nem tudhatjuk. Az már eldöntetett, hogy árat kell majd emelnünk: tehát a jövő esztendőtől kezdve nem öt korona, hanem hat korona lesz egy példány ára. Tapasztalatból tudjuk, hogy az áremelés nemcsak az olvasókat, hanem a lapot is sújtja, hiszen csökken a póldányszám, kevesebb lesz a vásárló. Reméljük azonban, hogy kedves olvasóink megértik és átérzik helyzetünket és továbbra is hűségesek maradnak a laphoz. Munkatársaim nevében is köszönöm. Lacza Tihamér
