A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-22 / 47. szám

JANUSZ JAMOCKI Lengyelnek lenni Litvániában Vilnó városa — litvánul Vilnius —, a Litván Köztársaság fővárosa, annak a területnek a központjában fekszik, amely 1939-ig a lengyel államhoz tarto­zott. Abban az időben etnikailag is len­gyel város volt — az 1981 -es népszám­lálás adatai szerint a lakosság 60 szá­zaléka volt lengyel anyanyelvű a vilnói vajdaságban. A következő helyeken a fehéroroszok (23 százalék, csaknem kizárólag falusi lakosok) és a zsidók álltak (8,5 százalék — csaknem kizáró­lag városi lakosok). A litvánok a lakos­ságnak csak 5,2 százalékát képezték, ebből 6,6 százalék volt falusi, és csak 1,1 százalék városi lakos. Jelenleg Vil­nó többnemzetiségű város litván több­séggel, utánuk a lengyelek és oroszok következnek (kb. 20—20 százalék), a környező falvak azonban jórészt len­gyelek. A legenda szerint Vilnó városát Gedy­­min litván nagyherceg alapította, valójá­ban egy régóta virágzó kereskedelmi központot tett fővárossá, ahol valószí­nűleg keleti szlávok laktak eredetileg. A történeti és archeológiái kutatások sze­rint már a pogány időkben (Litvánia 1386-ban vette fel a kereszténységet) is laktak Vilnóban lengyelek és németek, nem tudjuk azonban, hogy szabad lako­sokként vagy mint hadifoglyok, akiket a litvánok számos hadjáratuk során hur­coltak el. Ez a harcias nép, kihasználva az orosz fejedelemségek gyengeségét, határait egészen Kijevig kiterjesztette, többnemzetiségű állammá fejlődve. A XIV. századtól kezdve a lengyel állam­mal fűzte egyre szorosabbra kapcsola­tait, először perszonálunió, majd állam­­szövetség formájában. A kereszténységet a litvánok a len­gyelektől vették át, és a lengyelek kultu­rálisan is domináltak Litvániában. így a litván nemesség, amely a keresztény­ség előtti időkben fehérorosz befolyás alatt állt (a litván nagyhercegség hivata­los nyelve a fehérorosz volt), idővel, a több száz éves együttélés folyamán ellengyelesedett. Végeredményben a Litván Nagyhercegség államszervezete a Lengyelországgal való (lazább vagy szorosabb) szövetségben szilárdult meg, ahol a nemesség lengyel volt (vagy származása szerint, vagy ellen­gyelesedett), a parasztság meg nyuga­ton litván, keleten fehérorosz, a közép­ső sávban pedig — tehát Vilnó térségé­ben — lengyel. A XVIII. század végén a lengyel—lit­ván állam elvesztette önálló állami létét, és a felosztás során a litván részek orosz uralom alá kerültek. Kezdetben ez nem jelentette a kapcsolatok megsza­kadását a (szintén orosz uralom alatt lévő) lengyel területekkel. Az itt és ott lakó lengyelek közösen vettek részt a függetlenségi harcokban és felkelések­ben, Vilnó a négy lengyel kulturális központ egyike volt. A XIX. század első felében divatos romantika felhívta a figyelmet Litvánia pogány hagyományaira, múltjára, dalai­ra és legendáira. Feltámadt a litván nemzeti érzés, a különbség — nemcsak nyelvi különbözőség — tudata. Bár Lit­vánia ekkor orosz uralom alatt állt, a nemzeti mozgalom elsősorban a len­gyelek ellen irányult, mert a lengyel kultúra túlsúlyától féltették a hagyomá­nyos litván kultúrát. Az új, a paraszti rétegből felnövő értelmiség arra gondol­va, hogy a régi értelmiség, vagyis a nemesség, ellengyelesedett, igyekezett megszakítani minden kapcsolatot a len­gyel kultúrával, el akarta tüntetni a kö­zös múlt emlékeit. Amikor az első világ­háború alatt, illetve után lehetőség nyílik a nemzeti függetlenség visszanyerésé­re, a litvánok célul tűzik ki egy új Litvánia megteremtését az etnikai határokon be­lül — de Vilnóval mint fővárossal. Az a tény, hogy Vilnónak és környékének lakossága nem volt litván, nem látszott akadálynak e törekvések megvalósítá­sában, egyszerűen nem ismerték el lengyel voltukat, csak ellengyelesedett litvánoknak tekintették őket, akiknek kö­telességük "visszalitvánosodni". A vilnói körzet lakosságának nagy többsége lengyelnek érezte magát, a lengyel—szovjet és lengyel—litván har­cok során a lengyel egységekben har­colt, és a litván országgyűlési választá­sokban Vilnó Lengyelországhoz való csatolása mellett döntött. A litvánok ezt a határozatot soha nem ismerték el, szemükben ez csak Vilnó lengyel meg­szállása volt, a várost (és környékét) Litvániához tartozónak érezték. Szim­bólum volt számukra, Nagylitvánia em­léke a csak etnikai határain belül létező kis ország számára. így, amikor 1939- ben, a német—lengyel harcok kitörése után a szovjet csapatok hátbatámadták Lengyelországot, megszállták a keleti lengyel területeket, és a Ribbentrop— Molotov egyezmény alapján a vilnói terület egy részét Litvániának ajánlották fel, s a litvánok azt örömest elfogadták, megfeledkezve a klasszikus mondásról: "Timeo Danaos et dona ferentes" (Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is). Röviddel ezután — ugyanannak az egyezménynek az alapján — egész Litvániát bekebelezte a Szovjetunió, a háború folyamán elfoglalták a németek, majd visszafoglalták az oroszok. Külö­nösen véres harcok folytak Vilnó körze­tében, ahol a lengyel partizánok a né­metekkel, a németbarát litván egysé­gekkel harcoltak, majd az oroszok ellen kellett védekezniük. A lengyel lakosság egy részét deportálták a Szovjetunió távol-keleti, illetve északi területeire, más részét megölték. Az életben (és helyben) maradt lengyeleket részben erőszakkal a mai Lengyelországba tele­pítették; sokan önként hagyták el szülő­földjüket, mert féltek a Szibériába telepí­téstől, illetve a KGB megtorlásaitól. Mindezek a megtorlások elsősorban az értelmiséget érintették, úgyhogy főleg a falusi lakosság és a városi kézművesek maradtak csak ott. Az évek során a lakosság kétszeres idegen befolyásnak volt kitéve: egyfor­mán folyt az eloroszosítás és az ellitvá­­nosítás is: lengyel nyelvű iskola elvég­zése után gyakorlatilag lehetetlen volt a továbbtanulás. Az a néhány lengyel, aki a vilnói egyetemen végzett, csak len­gyel voltát eltitkolva jutott be az egye­temre. Csupán a vilnói Pedagógiai Inté­zetbe (pedagógiai főiskola) vettek fel kis számban lengyeleket. Ennek következ­tében a lengyelek körében a legkisebb az értelmiség aránya (mögöttük csak a cigány lakosság áll): míg a litvánok között ez a szám 20 százalék, a lengye­lek között csak 3,2 százalék. A vilnói társadalmi szerkezetet híven tükrözi a szólásmondás: "Ha Vilnóban az utcán látsz egy tisztet, az biztosan orosz, ha egyetemistát, az litván, ha munkást, az lengyel". Kevés lengyel küldte a gyerekeit litván iskolába; ha tovább akarta őket taníttat­ni, akkor orosz iskolába íratta őket, ám ez gyakran eloroszosodáshoz vezetett, az orosz nyelvnek mindennapi nyelv­ként való használatához, valamint az orosz ábécé használatához még len­gyel nyelvű szövegek írásában is. Egész körzetek keletkeztek így, ahol a magát lengyelnek valló lakosság gya­korlatilag orosz nyelvű. Ez a helyzet nyugtalanságot keltett litván körökben, és az eddigi szigorú korlátozások enyhítéséhez vezetett: lengyel óvodákat nyitottak falun stb. A lengyelek esetleges eloroszosodása a Litvániában lakó oroszok számának le­galábbis megkettőződéséhez vezetne, nem beszélve arról, hogy az orosz lakosság "jellegének" megváltozását is eredményezné — az utóbbi negyven év alatt betelepült oroszok mellett új, "au­­tochton" orosz csoportjelenne meg... (Befejezés a következő számban) A HÉT 11 FIGYELŐ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents