A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-22 / 47. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Egy pohár bor van előttem az íróasztalon. Kétféle cél tétette oda. Az első, ugye az a pogány szándék — a sokféle orvosi tilalom ellenére —, hogy megigyam, míg a másik, hogy eközben egy-kót emlóket-godolatot elmondjak róla és vele kapcsolatban. Azzal kezdeném, hogy a felnevelő táj és az ott élő emberek valamikor az idők mélyén igencsak elkötelezték magukat Noé apánk vesszeje mellett. Egyszerűbben: folyamatos szőlőművelést folytattak a falu arra megfelelő területein. Ám sem a szőlővel, sem a borral igazán soha nem kereskedtek. Ami megtermett, azt mértékeletes tempóval és kitartással elfogyasztották. S ez, sem termelői, sem fogyasztói szempontból nem volt csekély teljesítmény. Hogy az olvasó az arányokról némiként tájékozódhassák, azt hiszem, elégséges, ha csupán annyit közlök, hogy — kisebbnagyobb eltéréssel — havonta és családonként elfogyott egy hektoliter a "hegy levéből". Természetesen ahhoz, hogy ez elfogyhasson, meg is kellett termelni. Kellett — tehát megtermelték. Hogy a szőlőnek, bornak milyen becse volt hajdanában, arra a legékesebb bizonyítók, hogy a szölőföldeket magas földsánccal körülkerítették. Ezek voltak a "bekerített fődek", amelyre külön "hegybírót" választottak, különleges jogokkal felruházva. Mindezen túl pedig falunyi présház — nálunk csak "pince" — épült a Pincesor déli oldalára. Az agyagfalba vájt "lyuk"-ban tárolták a bort; a lyuk eló-föló épített présház pedig amolyan sokhasznú célt szolgált. A hajdani időkben — sőt, még századunk első felében is — az a rend járta, hogy a gazdának minden áldott nap ki kellett mennie a "pincéhez", s ott megvacsorázván, hazavitte a másnapra való bort. Egy másik "szertartás", amely egykor szinte kötelező penzumként ólt, az volt, hogy amikor az újbor kiforrott, a komák és jóbarátok pincéről pincére járva "megkritizálták" egymás borát. Szóval — és ugye, tettel is — most én is az újbort "kritizálom"... Merthogy az idén magam is szüreteltem. A lugason, amelynek jótékony hűvösében az elmúlt nyáron e "másik történelem" számos része íródott meg, szinte észrevétlenül érett be a termés. Szüretelni kellett. Csakhogy a szüret nem csupán öröm — van ott gond is elég. Főleg, ha hiányoznak a hozzávaló kellékek. Hordó, kád, szőlődaráló, szűrőkas, levő, prés... Ebben a "reprivatizált" helyzetben napokig tétováztam a lugas egyre gyérülő lombsátra alatt, mitévő legyek, hogyan bonyolítsam le — megfelelő eszközök hiányában — a szüretet?! Később aztán már valójában nem is az volt a gondom, hogy mi legyen ezzel a kevéske szőlővel, hiszen ha ott marad a vesszején, akkor sem ér különösebb veszteség, hiszen húsz-harminc liter bor nem a világ. Hanem ezenközben egy másféle, mondhatnám: általánosabb veszteség körvonalai bontakoztak ki az itteni konkrét hiányok nyomán. Arra döbbentem rá, hogy egy tucatnyi tárgy kiköltözött az életemből. Olyan tárgyak, amelyeket valaha használtam, amelyek — így szüret idején — forgalomban voltak. Azzal még csak megbékélhet az ember, morfondíroztam magamban, ha az idő előrehaladtával — a kor műszaki vívmányait alkalmazván — sok régen használatos eszközt mással pótolunk, de azzal már aligha lehet megbékélni, hogy a nevek is kihullanak emlékezetünkből. S amíg a lugas leszüretelésének mikéntje körül tébláboltam, egyszerre csak tudatom legmélyén elkezdődött a tárgyak és nevek önkéntelen "visszakeresése". S erre, mintha az előttem lévő pohár mélyéről merülne föl, itt van mindjárt a puttony — a szüretelés egyik fontos kelléke, amelybe a leszüretelt szőlőt öntötték a szüretelők, s vitte benne a puttonyos a kocsin vagy szekéren lévő "félfenekű" hordókba. A tapasztalat szerint három puttony szőlőből lett egy akó bor. Az "egy akó" — ötvenhat litert jelent(-ett). A boroshordók űrtartalmát is akóban határozták meg: "kétakós hordó", "háromakós hordó1'... A leőrölt szőlőbe vesszőből font "szűrőkast" állítottak, s ebből a "fickóval" merték ki a mustot; a "fickó" űrtartalma általában 2,7 liter volt. (Az a mondás járta, hogy "aki egy fickó bort megivott, annak már jókedve volt".) A "fickóból" a mustot a "lévőn" keresztül öntötték a hordóba. A borospincében — a "lyukban" — a hordók "csontérfán" álltak, amelyeket faékekkel, "kötőfával" támasztottak ki. A présházban a hordók, különböző nagyságú kádak mellett ott volt a "sutyudorong" vagy "csömöszlő", az imént említett "fickó" mellett annak nagyobb testvére a fertály — ugyancsak merőedény... Hogy a lugason lévő érett szőlőből bor lehessen, ezeknek a tárgyaknak és eszközöknek legalább a fele kellett volna. De, mert az őrlőn kívül semmihez sem jutottam hozzá, a legősibb megoldás kínálkozott az ügy végbeviteléhez. Ez ugyan fárasztó és hosszadalmas, de az eredménye ugyanaz — a szőlőből must lesz, a mustból pedig bor. De ma és itt már nem is ez a "technológiai folyamat" az érdekes. Hanem az, amiről az előbb is szó volt már: hogy egy sor tárgy és név kiköltözött az életünkből. Azzal, hogy a használatbavételre nem volt mód hosszú éveken keresztül. Azt hiszem felettébb érdekes és tanulságos listát lehetne összeállítani — mert nem csupán a szüretről meg a borkészítésről van már szó — az időben elsgdródott eszközök és nevek százaiból. És ezt a kettős "szegényedést", ha valamilyen módon egy-egy új helyzet nem kényszerít rá, szinte észre sem vesszük. Úgy teszünk, mintha nem is létezne. Holott létezik — nagyon is létezik! Az egykori használati eszközök, tárgyak s e tárgyak neveinek elvesztése a mai valóságunkban a nyelvi és tudati leépülés hétköznapi gyakorlatát és tényeit vetítik elénk. Tragédiának ez ugyan kicsi, nem okoz különösebb társadalmi megrázkódtatásokat; ámde a kicsi tragédiák nemzik a nagyobbakat, különösen, ha senki sem figyel rájuk. Mert egyszer _ csak megtörténhet az a furcsaság, hogy g nem az ember hagyja el a tárgyakat, 1 hanem a tárgyak hagyják el az embert... 2 Akárcsak az a pohár bor, amely itt volt ö az íróasztalomon, s már nincs itt. GÁL SÁNDOR 4 A H~
