A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-15 / 46. szám
SZABADIDŐ George Wyble Az utolsó víkend Melanie mellettem lustálkodott az ágyban, s én nem tudtam menekülni a gondolattól. Csakugyan lehetséges, hogy a gyilkosságokat emberek követik el? Olyanok például, mint én? Megvesztem Melanie-órt. A szemem sem rezzent, amikor azt mondtam neki: "Melanie, én megölöm Sylvestert!" A parányi hotelszobában szinte visszhangzottak a szavaim. Nem gyűlöltem az urát — és mégis: megmondtam, amit megmondtam. Melanie szeme tágra nyílt a csodálkozástól. — Az egekre, Chris, mitől gurultál be? Sylvester megígérte, hogy elvisz víkendre, Nassauba. Rendben van. Egy hét nem a világ. Utána újra látjuk egymást... — Nem bujkálhatunk tovább! Csak az enyém leszel és senki másé. Sylvester hallani sem akar a válásról, tudjuk, s te magad is azt állítod, hogy azzal nem érünk el semmit, ha egyszerűen elhagyod. Ezek szerint mi marad hátra? — Chris, drágám, ne haragudj. Sylvester egy maradi alak, elviselhetetlenül konzervatív, de ha elhagyom, akkor sem mond le rólam. A nyomomba ered, megtalál, rimánkodik, hogy térjek vissza hozzá. Ő már ilyen... Melanie hozzám simult. Éreztem testének melegét. — Nézzünk szembe a valósággal. Melaniel Szeretjük egymást, Sylvester önszántából nem mond le rólad, tehát a legrosszabb elkerülhetetlen. — Azt sem tudod, hogy miért visz el Nassauba. Megmondtam neki, hogy elhagyom. Ekkor azt tanácsolta, hogy utazzunk el a Bahama-szigetekre. Hatévi házasság után először szánta rá magát, hogy elszórjon néhány száz dollárt. Ez az utazás se nem oszt, se nem szoroz. Én téged szeretlek, ha akarod, el sem utazok. Csak ne emlegess gyilkosságot! — Melanie, ón éppen azt akarom, hogy utazz el velel Megtörténhet, hogy előbb vagy utóbb a nyílt utcán verem agyon Sylvestert, és akkor bebörtönöznek. Ezt akarod? Ezt? — Nem, nem. — Hát akkor? — Van valamilyen terved? — Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk? — Természetesen. Megpillantottalak az utcán. Azt hittem, hogy Sylvester áll a sarkon. Odarohantam hozzád s megcsókoltalak. Tiszta hülyét csináltam magamból. — Mert egyforma magasak va-30 A HÉT gyünk, s súlyunk is megegyezik és én is pontosén negyvenesztendős vagyok, akárcsak Sylvester. Valamicskét hasonlítok az uradra. Figyelj rám, Melanie. A hajótok délután hatkor hagyja el a mólót, ekkor már leszáll a sötét. Húzzad az időt, és csak öt után menjetek a kabinba. Én pontosan ötkor felsétálok a fedélzetre, mint a barát, a rokon, aki elkíséri szeretteit. Nem tudja senki, hogy ki vagyok, s tulajdonképpen kit búcsúztatok. Ha a többi látogató elhagyja a hajót, én természetesen fent maradok a fedélzeten. A személyzet azt hiheti, hogy ón is az utasok közé tartozom. Hétkor a hajó már az óceán hullámait szeli. Az utasok visszavonulnak, hogy átöltözzenek a vacsorához. Vaksötét lesz! Mindössze csak egyre kérlek! Beszéld rá Sylvestert: még egy pillantást akarsz vetni a parti fényekre. Elsétáltok a hajó végébe... ahol én elintézem őuraságát. Több mórföldnyire leszünk a parttól, a holttestet sohasem találják meg. S ezután mi ketten — Mr. és Mrs. Valmont — visszatérünk a kabinba és felöltözünk a vacsorához. Világos? — Mi lesz a csomagoddal, Chris? — Semmi. A "baleset" után beöltözöm Sylvester ruhájába. — És... aztán? — Elmegyünk a lakásomra és boldogan élünk, mint Mr. és Mrs. Sutherland. Összeházasodunk. Sylvesternek se rokona, se barátja, senki sem veszi észre, hogy már nincs az élők sorában. — Mindez ilyen pofonegyszerű? Csak bólintottam. Sylvester tehát már félig halott. A körülmények nekünk kedveztek. Csöpögött az eső, amikor a hajó elhagyta a kikötőt. A fedélzeten nem tartózkodott senki. Sylvester szürke átmeneti kabátban sétált el mellettem. Alaposan fejbe kólintottám, lehúztam róla a kabátot, a belső zsebéből kirántottam a pénztárcáját, majd a mozdulatlan testet átlódítottam a korláton. Gyorsan magamra kaptam a kabátot, és megcsókoltam a didergő Melanie-t. A "mi" kabinunkba siettünk. Kiszedtem a kulcsot Sylvester kabátjának a zsebéből. Becsöngettem a szobainast és italt rendeltem. Azt válaszolta: "Értem, Mr. Valmont!" íme — minden sikerült. Sylvester holmija között találtam egy gondosan átkötözött csomagot. Melanie azt mondta, hogy ez valami ajándék, amit Sylvester vásárolt neki. A pénztárcában 563 dollárt találtam. Ittunk aztán a whiskyből, megvacsoráztunk és a fehér párnán elaludtunk. Másnap reggel napoztunk a fedélzeten. Végül megérkeztünk Nassauba. A szobainas az utolsó pillanatban megkért, hogy fáradjak a hajó pénztárosához, aki megkérdezte: — Maga és hitvese ma elhagynak bennünket? — Elhagyjuk magukat? — A hajójegyük egyirányú. Elfelejtette? Az utazási irodában azt mondta, hogy néhány napig csavarogni akarnak a szigetvilágban, s aztán repülőgépen térnek vissza New Yorkba. — Ó, igen — válaszoltam gyorsan. — A titkárnőm azonban elfelejtette közölni magukkal, hogy időközben meggondoltam magam. Kijavíthatjuk a hibát? — Csak 330 dollárral tartozik, uram.
