A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-15 / 46. szám
VÁNDORLÁSOK APPONYI GERALDINE egy éven át ült az albán trónon, férje, Zogu oldalán. A 73 éves exkirályné ma Madridban ól nővérével egy lakótelepi lakásban, amelyet a spanyol királytól kapott ajándékba Két nap Albániában Úgy hiszem, kevés honfitársamnak adatott meg az elmúlt évtizedek során, hogy betekintést nyerjen abba az országba, amely tudatunkban "önellátó", a világtól szinte hermetikusan elszigetelt, ultrabalos kommunista országként él, s amely a diktátor negyvenéves uralma után nagyon nehezen talál vissza az Európába vezető útra. Az albánok sorsa már legnagyobb hősük, Szkander bég halála (1468) után évszázadokra megpecsételődött, hiszen csak a XX. századiban sikerült kitessókelniük minden — magát hódítónak vagy patrónusnak tartó — idegent. Ez az út vezetett elkerülhetetlenül a szépen hangzó "önerőre támaszkodás" nyomorúsággal honorált valóságához. Romániai és szovjetunióbeli utazásaim során és után azt hittem, láttam Európa minden nyomorát. De az idén már a görök—albán határon várakozva megértettem, hogy a huszadik század végi Európa poklának legmélyebb bugyrait majd csak az elkövetkező két nap alatt ismerem meg. Rekkenő hőségben, egy hatnapos, szinte egész Görögországot átfogó körút végén Albánián át indultunk hazafelé. Épp ioanninai élményeinket beszéltük meg, mikor autóbuszunk begördült a vámház elé. Hirtelen ísönd lett, ajkunkra fagyott a nevetés. Amit eddig csak a képernyőn láttunk, az most egyik pillanatról a másikra komor valósággá vált. Nyüzsgés, kiabálás, izgalom. Az államhatárt jelentő magas kerítés túloldalán emberek százai. Talán már napok, hetek óta ácsorognak, várva az alkalmat, hogy átjussanak a görög oldalra, végleg leszámolva nyomorúságos sorsukkal. Családok készülnek egyszer s mindenkorra elhagyni hazájukat, eltépni gyökereiket, s a nagy útra magukkal viszik kevéske állatukat (általában kecskét), nyomorúságos "értékeiket". Szinte kivétel nélkül rongyosak, ápolatlanok, arcuk eltorzult, a megpróbáltatások már a legfiatalabbak arcán is mély barázdát szántottak. Noha ez a tömeg napokon, heteken át hiába vár az átkelésre, bennünket a görög hatóságok — saját felelősségünkre! — azonnal átengednek. A kerítés túloldalára gördülő buszunkat pillanatokon belül megrohamozzák, sovány karok erdeje nyúl felénk valamiféle ajándékot remélve. Szívszaggató, egyszersmind félelmetes ez a pár perc, amely a végtelennek tűnő albán utakon — felkavaró emlékként — még sokáig kísér bennünket. A hárommillió lelket számláló tengerparti országot egyetlen valamirevaló út szeli át. Minőségéről egyelőre annyit, hogy látványa még sofőrünket is megdöbbentette, holott ő már egész Európát beutazta. Butrinti volt az első település, amelyen keresztülmentünk, majd a Sarande nevű kikötő következett. A városka épületei arról tanúskodtak, hogy errefelé csupán a természet alakítja a város arculatát. Omladozó vakolat, betört ablaküveg, tépett növényzet várja-taszítja a látogatót, pedig a kilátás szép. 340 km-re vagyunk Tiranától. Elindulunk hát Albánia egyetlen főútvonalán — amelyre a kitaposott ösvény megnevezés illene inkább —, szinte végig az Adria partvonalát követve. Olykor sziklás hegyek csúcsait ostromoljuk, máskor szűk völgyekben kanyargunk. Előbb a tenger morajlását hallgatjuk, utóbb 1000 m magasból üdvözöljük a tengert. Pillanatonként változik a táj, s mi nem tudunk betelni rejtelmeivel. Ha kitekintünk az autóbusz ablakán, az az érzésünk, hogy repülőgépből látjuk mindezt. Csak elég legyen a benzinünk! Esteledik. A buszsofőr időnként kiszáll, lefényképezi járművét, amint annak egyik vagy másik kereke alatt épp valami szakadék tátong. Mindent meg kell örökíteni: bizonyítékul, különben aligha hiszik el a kollégái, amit majd mesélni fog nekik. Este tíz óra lehet, amikor a távolban egy nagyobb település pislákoló fényeit véljük felfedezni. Végre, megérkeztünk! Vagy mégsem? Elérjük, majd el is hagyjuk a fényeket. Egyszer csak megállunk. Amíg elkészül a hideg nescafé, holtfáradt sofőrünktől megtudjuk: most va-14 A HÉT
