A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-15 / 46. szám
HÍRMONDÓ A párkányi Simon-Júda vásár még az ón gyermekkoromban (az ötvenes óvek végén, a hatvanas évek elején) is a Párkány környéki falvak életének egyik legjelentősebb eseménye volt. Mivel a manapság oly divatos "bevásárló turizmus" akkoriban ismeretlen fogalom volt, a falusi nép a Simon-Júdán vásárolta meg mindazt, amire az elkövetkező tél folyamán szüksége lehetett (a nagyon praktikus karácsonyi ajándékokat: télikabátot, meleg cipőt, csizmát; a falusi vegyeskereskedésekből hiányzó iparcikkeket — pl. kályhát —, edényeket, a disznóöléskor igénybe vett nagy fateknót stb.). A Simon-Júdán ugyanis minden kapható volt, méghozzá elfogadható, megfizethető áron. Én legalábbis nem emlékszem olyan esetre, amikor a már hetekkel-hónapokkal korábban betervezett vásárlás meghiúsult volna. S hangulatuk, atmoszférájuk is volt ezeknek a régi-régi Simon-Júdáknak: vidám, vásári, körhintás-luftballonos, felejthetetlen — legalább a következő vásárig. Elképzelhető persze, hogy ez a bennem élő kép csak a megszépítő emlékezet műve, annyi azonban bizonyos, hogy az idei Simon-Júda vásár nemcsak ama régieknél, hanem még a néhány évvel ezelőttieknél is halványabbra sikeredett. Két napon keresztül figyeltem a vásárt — melyre mintha még az ég is neheztelt volna, hiszen gyakran zúdított esőt a vásározók nyakába —, de vidám, felszabadult emberekkel nem találkoztam: a körhinták jóformán üresen forogtak, a csemetéiket kézen fogva vezető szülők pedig igyekeztek minél messzebbre elkerülni a harminc o koronás — állítólag amerikai — luftballo- $ nők elárusitóhelyeit. A legnagyobb vevő- "3 közönsége az öt koronás tökmagnak volt, g s ez meg is látszott a párkányi utcán: nem ^ panaszkodhatott "munkanélküliségre" a S takarítóasszonyok "rohambrigádja", amely ^ úgy este tíz óra tájban jelent meg a még S akkor is vásározó részegek között. £ A második nap estéjén — nehogy túlságosan szubjektívre sikerüljön ez a vásári tudósítás — megkérdeztem egy komáromi cipőbolt elárusítóját, mi a véleménye a vásárról. — Alig adtunk el valamit. Az emberek csak a legszükségesebbet veszik. Egyszerűen nincs pénzük. S nézzen csak körül: senkinek sem lát mosolyt az arcán... így valahogy hangzott a válasz. De tanúskodjanak az idei Simon-Júda vásár hangulatáról inkább a vásárlátogatók szavai, melyeket a két nap folyamán itt-ott elejtettek, az esőt hozó szélbe szórtak, ón pedig felkapkodtam, s most továbbadom őket: — Nem lehet, hogy egyedül van, az ilyenek mindig csoportosan, barátokkal jönnek, biztos itt van valahol a kompániája isi Hó, emberek! Kivel van ez a fiatalember? Orvost kellene hívni hozzá, mert ez már nem egyszerű részegség, ez alkoholmérgezés! — ... myslia, že aj my máme peniaze, ako na Západe! — Hát perszehogy letegezhetsz. Annál fiatalabbnak érzem magam, minél jobban letegeznek! — Uram! Rosszul van? Ne hívjak orvost? Itt lakik Párkányban? Haza tud menni? Szóval nem kell segítség?... — Cipőre már úgyse futja, vegyünk inkább cigánypecsenyót! — Magyarország partjait valamikor három tenger mosta. Össze is ment a nagy mosásban! — Te meg mitől vagy úgy oda? Elittad a kabát árát? — Mikor ón a basziba’ vótam, ide figyelj hát, csak most akarok rátérni. Szóval mikor ón a basziba’ vótam. mit is akartam mondani?... Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz se volt. Volt egyszer egy Simon-Júda... VARGA ERZSÉBET Ötvenhat Az ón korosztályom nem sokat tudhatott ötvenhatról. Még nem ültünk a rádiók előtt (nem is volt tán minden házban azidőtájt még rádió), öt-hat évesek lehettünk akkor. A hírek azért elérkeztek hozzánk is. Mások is, nem csak azok, amelyeket az itteni újságok közöltek. Híreket hoztak például a nemrégen áttelepített rokonok levelei. Nem részletes beszámolókat, éppen csak jelzéseket az odaáti történésekről, a valós hátterükről. Ennek tudható be, hogy a magukat politikába nem nagyon ártó ittmaradottak soha ki nem ejtették szájukon az ellenforradalom szót (tudom, akadtak olyanok is, akiknek a hivatali beosztásuk mást diktált). No, meg a meglévő, az elevenen élő oroszellenesség is ezt diktálta. Orosz hadifogságból nemrég hazatért apák csóválták fejüket kétkedve az orosz példa, a követendő út hallatán. Mi már ellenforradalomról tanultunk, ha tanultunk az iskolában. Akkor is inkább intő példaként hozták fel, rosszként, amit éberen el kell kerülni. Ennyit tudhattunk ötvenhatról. Hivatalosan, sokáig. Ám ha egy bolt beindul... Két éve lesz lassan, a kertben tettünkvettünk és szokás szerint szólt a rádió. A Kossuth, a 168 óra. Szombat délután volt. Az egyik nyilatkozat hallatán egyszerre kaptuk fel a fejünket. 56 forradalom volt — nyilatkozta Pozsgay Imre. Ma már nem tudom pontosan mi járt akkor az eszemben. Meg teljesen mindegy, hogy akkor kinek mi fordult meg a fejében. Én például biztosan nem gondoltam arra, hogy nem egészen két év múlva Pozsonyban hivatalos megemlékezésen vehetek részt a magyar nemzeti ünnep, az 1956-os forradalom előtt tisztelegve. Olyan film vetítésén, amelyet szlovák filmesek készítettek az akkori eseményekről, és a csodával határos módon maradt meg. Vagy, hogy •ugyanennek az eseménynek a bécsi emlékestjén vehetek részt — vízum nélkül. Pozsonyban kevesebb ember gyűlt össze (igaz, többen el sem fértünk volna), Bécsben többen ünnepeltek, köztük két autóbusznyi ember Pozsonyból és Pozsony környékéről is. Számomra a pozsonyi megemlékezés emberibb léptékűnek tűnt. A pergő képek jobban tanúskodtak az egykori eseménynek a tisztaságáról, mint a bécsi ünnepi beszédek. Pedig például Darvas Iván visszaemlékezése, fanyar humorú beszéde, emlékezetes marad. Talán azért is, mert úgy érzem, mi mindig egymásrautaltabbak voltunk. Meg kell hát becsülnünk (vagy meg kell tanulni megbecsülni) egymás kis- és nagy forradalmait. A régebbieket, a mostaniakat, a majdaniakat. Mert ezek látszatra különbözőek, más helyszíneken zajlanak, ám tulajdonképpen közös útkeresések. (görföl) A HÉT 9
