A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-15 / 46. szám
(h... f Mostanában gyakran teszem fel magamnak a kérdést: Mennyit ér a mi magyarságunk? Nekem, neked, neki...?! Egy koronát? Talán... Kettőt? Esetleg... Három koronát azonban már semmiképpen, vagy ha igen, csupán keveseknek! Hogy mire gondolok? Természetesen a Tábortűzre (de felsorolhatnám szinte valamennyi lapunkat), a három koronába kerülő Tábortűzre... Levelekben — pedagógusokhoz, iskoláink új és régi igazgatóihoz címzett levelekben —, cikkek egész sorában írtuk már le a régi igazságot, mely szerint "az az újság, amelyet olvasnak: él — az az újság, amelyet sokan olvasnak: megmarad!!! Számos pedagógussal beszélgetve mondtuk már el: Közös érdekünk, hogy az olvasás, az írott betű megszerettetésével, anyanyelvünk, anyanyelvi kultúránk vigyázásával, ápolásával mindent megtegyünk megmaradásunkért! (A "megmaradást" természetesen nem csupán a lapra, lapjainkra értettem és értem!) A válasz: "Nem erőszakolhatjuk rá a gyerekekre!" (Mármint a Tábortűzi!) Isten őrizz bármit is "rájuk erőszakolni", ámde nevelni, irányítani, vezetni azért talán lehetne őket. Mert milyen pedagógus az, aki nem tud (vagy nem akar?) hatni, aki csak azért megy be az órákra, hogy "szecskával" (Szent- Györgyi Albert meghatározása!) tömje a fejeket, de érezni, gondolkodni nem tanít?! Meggyőződésem, minden rajtunk, embereken múlikl Az idő ugyanis mindnyájunknak benyújtja majd a számlát: "Mit csináltál a rád bízott talentumokkal?" Rávezetted-e a magyar szó szeretetére, megadtad-e neki az anyanyelv biztonságát, az olvasás örömét? Fölébresztetted-e benne a jövőt igénylő, óhajtó igyekezetei? Tettél-e, "kezdeményeztél-e mindentől függetlenül" azért valamit, hogy tíz-tizenöt év múlva is legyen kit tanítanod? Mondjuk Somorján, ahová mindössze huszonhat (26!) Tábortűzi rendeltek, vagy Pozsonyeperjesen (71), Nagylégen (91), Galántán (32!), Vágfarkasdon (8!), és még sorolhatnám... A pedagógusok, szülők árulása lenne?! Ne, ne használjunk ilyen kemény szavakat, nevezzük inkább nemtörődömségnek, cserbenhagyásnak, az iskolákban dúló hatalmi harcok, klikk"Ébreszteni, felingerelni, életre hozni, amire oly nagy szüksége van a magyarnak, ez minden törekvésem.' SZÉCHENYI ISTVÁN csaták következményének... De tévedés ne essék, nem minket hagytak cserben a kedves szülők és pedagógusok, hanem önmagukat, és még inkább a gyerekeket. Mert hogy van az, hogy a Priatel’t szinte minden iskolában kötelező megrendelni, a Tábortűzi azonban nem?l Szlovákul kötelező olvasnia a gyereknek, magyarul azonban nemi Nem furcsa? így akarnánk tartalmasabb életet biztosítani a gyermekeinknek?! így akarjuk megállítani a nacionalizmus keményen dolgozó malmait, amelyben a Markus-, a Ferko- és a Prokeš-féle fajvédő "molnárok" újfent szeretnék "lezúzatni" magyar iskoláinkat?! Mert mit várhatunk mi, kisebbségiek ott, ahol állami zászlót égethetnek, köztársasági elnököt köpködhetnek le — büntetlenül. Ahol az országért dolgozó magyarságot — a huszadik század végén — lépten-nyomon ki akarják telepíteni a szülőföldjéről, ősei földjéről?! Mert mit várhatunk mi azoktól, akik háborús bűnösöket avatnak szentté, akik az "Én vagyok a szlovák Hitler. Én itt olyan rendet teremtek, mint Hitler Németországban" (Slovenské zvesti, 1936. VI. 3., 1. o.) kijelentést tevő papocskát emelik a "nagy" szlovák haza oltárára. Mit várhatunk, amikor ezen a dicsőítő ünnepségen szinte az egész szlovák politikai vezetés képviselteti magát?! Mit várhatunk, amikor a Szlovák Tudományos Akadémia "bölcsei" meghamisítva múltat, történelmet, "szlovákká kiáltják ki" Bercsényit (Beróéni), Rákóczit (Rákod), lllésházyt (llešházi), Nyáryt (Ňári)... Soroljam még?l Úgy vélem, fölöslegesl A távlat, a cél világos, rövidesen megengedik majd, hogy mi is "igazodjunk", s boldogan írjuk magunkat Nad’-nak, Kiš-nek, Oivald-nak, Máé nak... Mert mit várhatunk, amikor a Jerguš Ferko-fóle bórtollnokok "szabadon" kinyomtathatják, hogy "mikor lesznek már a magyaroknak kötelességeik is?". Töröm a fejem, mire gondolhat? Talán arra, hogy az általa vallott "Übermensch" elméletből eredően még nem köteleztek bennünket arra, hogy a hozzá hasonló "fajtiszták" után hordjuk az aktatáskát...?! Mert mit várhatunk ott, ahol a "keresztényi szeretet" jegyében gumibotokkal magyarázzák a törvényt a csallóközieknek, ahol nem számít, hogy az ország egyik éléskamrájából sivatagot "varázsolnak" az utókor számára, ahol ismét mocsokra, hazugságra, gyűlöletre akarják építeni a jövőt...! Folytassam? Talán ennyiből is szót érthetnénk, kedves pedagógusok, kedves szülők! A jövő érdekében! Föl kellene végre vállalnunk Széchenyi tanítását: "Dolgozom szorgalmasan és önérzettel. — Ha levágják a szárnyaimat — a lábaimon járok. — Ha levágják a lábaimat — a kezemen megyek, ha azokat is kitépik, hason fogok csúszni." Tegyük gyorsan hozzá: Csak mozdítsunk dolgainkon, csak előbbre jussunk! Mert ne feledjük: olyan jövőre számíthatunk csak, amilyennek az alapjait ma, most lerakjuk! Mert akik ma nem akarnak "erőszakoskodni", azok nem csupán a Tábortűz jelenéről döntenek, hanem az A Hét, az Új Szó, a Szabad Újság stb. jövőjéről is. Mert akit ma nem nevelnek, vezetnek betűszeretetre, anyanyelv féltésre, az holnap nem lesz olvasó, magyar meg semmiképpen, hiszen csak a Priatel’t olvassa. Éz lenne a cél? Bizonyos körökben — nyilvánl De hogy éppen a magyar pedagógusok, a magyar szülők célja legyen (gondoljunk csak az említett néhány iskolára) — ez elkeserítő, már-már megalázó! Hogyan is fogalmaz Kosztolányi: "... aki már az anyanyelvét sem ismeri, az ember sem lehet. Ha valaki hottentottának akarja nevelni gyermekét, az nevelje hottentottának. De nem kapkodhat jobbra és balra, mert akkor fiából hottentotta sem lesz, nemhogy világpolgár. Az ősi rendet nem lehet kijátszani... A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, csak egyetlen édes anyanyelvet..." Nos, mennyit ér hát a magyarságunk?! Ér egy fagylaltgombócnyit? Sürgősen el kellene döntenünk, mert egyszer csak azon vesszük magunkat észre, hogy megszűntek lapjaink, megszűnt könyvkiadásunk, és nincs jövőnk, amelyre "az élet építheti reményeit és igazságait". TÓTH ELEMÉR
