A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-08 / 45. szám

belemerültem a néma erdő szemlélésébe. Volt időm, hogy hallgassam a csendet és lessem az erdő szívének dobbanását.

Sokáig vártam így, amikor mögöttem támadt zörgésre lettem figyelmes. Hátranézek, hát egy vörhenyesbama, lihegő, a nyelvét lógató "vadállat" van előttem. Pajtás, a házigazda vérebe, amelyet otthon hagytunk, mert a vakmerősége miatt a tulajdonosa féltette a vadkantól.

A hű állat valahogy megszökött és a gazdája nyomán, íme megérkezett hozzánk. Pajtás ügyet sem vetett rám, tovább loholt a felvett nyomon. Megint magamra maradtam, és ott folytattam a hangulatos vadvárást, ahol elhagytam.

Egyszercsak, messziről, a Kopaszhegy teteje felől, visszhangos durranás sistergett végig az erdőn. Rögtön rá felhangzott a kürtszó; de nem a gyülekezőt fújták, hanem a futólépést, ami csak a vadőröknek szólhatott.

Már-már arra határoztam el magamat, hogy lemegyek a völgybe, ahol előbbutóbb mindnyájan találkozunk; amikor végre felcsendült a várt kürtjei. Egyelőre, a nagy fegyelmezettségtől felszabadultan, megállottám egy vadászbokor mellett és jóllaktam érett fekete szederrel.

Félóra is beletelt, amikor végre kezdtek a társaim szállingózni. Elsőnek egy vadőr jött két vadásszal. Azok sem tudtak semmit sem. A vadőr csak azt állapította meg, hogy a Kopaszhegyen történt valami. Alig vártuk, hogy a házigazda is jöjjön már. O volt a Kopaszhegy oldalán.

Valahára hallottuk, hogy az erdőben felénk tartó csörtetés közeledik. Néhány perc múlva a gazdánk megjelent a tisztás szélén.

Ki volt kelve magából. Odasiettünk hozzá. Köréje csoportosultunk.

— Te lőttél, mi történt? — faggattuk.

— Majd elmondom, mondta komoran Pazsiczky, hamar egy pohár bort.

A vadőr szaladt a kosarakhoz, hozta a boros üveget. A barátunk nagyot húzott belőle. Aztán ledőlt a köpönyegére a füvön.

— A kutyámnak vége van, kezdte — és elcsuklott a hangja. A vadkan felhasította.

Szörnyülködés, sajnálkozás, megdöbbenés az egész vonalon. Mindent akartunk tudni. Körülvettük szomorú társunkat.

— Várjatok egy kicsit: hadd szedjem össze az eszemet... Alig bírom elhinni... Pajtás nincs!

Könny szökött a szemébe, úgy folytatta:

— És hogy múlt ki! Ha láttátok volna...

— Mondd el! — kértük.

Várakozásos csend. Végre megszólalt.

— Már régóta ösmertük ezt a vén agarast. De sohasem bírtuk puskavégre kapni. Becsatangolta ez állandóan valamennyi területünket. Hol a lelócziak krumplijára járt rá, hol a bélaudvamoki bükkmakkra, ha pedig a keresnyei erdőben ütött tanyát, innen a nyitraszegi répást meg kukoricást tisztelte meg látogatásával. Mostanában éppen a Kopaszhegy sűrűségeiben szeretett vackolódni, ahol neki való fertő is van. Pazsiczky ott látta fetrengése jeleit. Siettek nekem jelenteni. Erre hívtalak össze benneteket. Mert az ebadta bestia sohasem maradt egy helyen három napnál tovább.

Van itt vaddisznó mindenütt; nektek erről az egyről nem is szóltam; ezt — megbocsássatok — magamnak szántam.

A hajtást úgy rendeztem, hogy a Kopaszhegy sűrűségei beleessenek. A tetőre felküldtem a kasznáromat, magam meg a hegyoldalon egy meredek nyíláson állottam el, ahol a legvalószínűbbnek hittem a találkozást az öreg remetével.

Már jó ideje tartott a hajtás, amikor a tetőn eldördült egy puska. Nyomban rá elkezdett kiabálni a kasznár: — Meg van lőve!... Tessék vigyázni, lefelé tart! (Ezt a kiáltást hallottam én is, de messziről nem bírtam megérteni.)

A következő percben megjelent a kan a meredek nyíláson, és úgy ugrott felém, hozzám, mint a lokomotív. Jött mint a fergeteg, nyílegyenest az állásomnak. Látott-e, nem-e, azzal már nem sokat törődhettem.

SZABADIDŐ

Illő fogadásra kellett készülnöm. Az ilyen sebzett vadkan nem tréfál. Hibáznom nem volt szabad. Oda kellett hát vámom magamhoz, hogy mennél biztosabb lövéssel buktassam fel.

— "Csett!" — a puskám csütörtököt mondott.

Gondolhatjátok, hogy éreztem magamat. Úgy rémlett, hogy minden késő. Búcsúztam a világtól.

De amikor a fülem zúgásától már harangkongást hallottam, jött a nem remélt segítség. Éppen akkor érkezett meg Pajtás. Amint a vadkant meglátta, megrohanta. Ettől féltettem mindig. Ráugrott és belecsimpaszkodott a fülébe... A kan hoz závágott. Mind a ketten elibém hempered lek.

Egy pillanatot nyertem. A lélekjelenlétem visszatért. Gyorsan repetáltam és két lépésnyiről úgy lőttem fejbe a kant, hogy rögtön elnyúlt.

De a drága hű kutyám is ott feküdt előttem, felhasítva. Már nem lehetett rajta segíteni...

A saját élete árán mentett meg.

Odalent a kastélyban megtudtuk, hogy Pajtást még sohasem látták olyan nyűgül lannak, mint aznap. Vonított, sírt, majd megfojtotta magát a láncán; nem bírtak vele; végre el is kellett ereszteni. A derék "bajtárs" éppen jókor érkezett a gazdájához arra, hogy meghaljon érte.

A HÉT 31