A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-08 / 45. szám

Az utolérhetetlen

James Deanről Gálffy Lászlóval

Forever James Dean — Mindörökké James Dean. A mítosz él és élni akar.

1955. szeptember 30-án gyorshajtásból eredő gépkocsibaleset következtében életét vesztette minden idők egyik legnagyobb amerikai filmszínésze. Gyakorlott vezető volt, hiszen autóversenyzőként is jegyezték a nevét, szenvedélye, megszállottsága azonban nem ismert határokat: mindig, mindenben győzni akart. Szenvedő, szomorú, halálosan depressziós ember volt, akiben úgy lüktetett a magányosság, mintha a szívdobogása lett volna. Kilencéves volt, amikor elvesztette édesanyját; kemény, érzéketlen apja ezután sem törődött vele, nagybátyjánál nevelkedett, de ott sem érezte jól magát. Belső nyugtalanságát, lázadó természetét, örökös szeretetóhsógból eredő gátlásosságát csak szította a gyűlölet, amelyet a világgal szemben érzett. Még a nevetése is keserű volt, örülni is csak szorongva, kétségektől gyötörve tudott. Szeretni akart, de nem engedte, hogy szeressék őt Kapcsolatai furcsák, zavarosak, rövid életűek voltak, néha durcásnak és gorombának mutatta magát, közben félénk és finom ember volt, aki minduntalan vigaszra és melegségre vágyott. Édentől keletre, Ok nélkül lázadó, Óriás — három filmet forgatott, és mind a háromban utolérhetetlen alakítást nyújtott. Huszonnégy volt, amikor elment, ma, ha élne, hatvanéves lenne.

— ... És nem játszana, szerintem másvalamit csinálna — állítja Gálffy László. — A színész képlékeny, állandóan formálható ember, aki ízléseknek, stílusoknak veti alá magát; James Dean egy idő után biztos, hogy belefáradt vagy beleunt volna ebbe. Ahhoz, hogy valaki évtizedeket húzzon le ezen a pályán, sok mindent fel kell adnia és sok mindent fel kell vállalnia, ő pedig annyira őszinte, annyira természetes ember volt, hogy megalkuvásról szó sem lehetett nála. Huszonnégy évét úgy élte meg, hogy az hatvan is lehetne... a köztes, kevésbé tartalmas időszakokat egyszerűen átugorta. Nehéz ezt kimondani, de hozzá képest mi valóban csak közepes tehetségek vagyunk, alkotni, értéket teremteni legfeljebb tízévenként tudunk.

— Szobájában, az íróasztalán James Deanportré, könyvespolcán James Dean-album, konyhájában James Dean, filmplakáton, hangját és játékát magnó- és videokazettán őrzi... miért?

— Azért, mert ha valami szépet, őszintét, letisztultat akarok látni, hallani, akkor mindig felé fordulok Volt is egy időszaka az életemnek, amely róla szólt. Az Equusra készültem, meg a Rimbaudestre, amikor belőle táplálkoztam. Kaptam egy kazettát a hangjával... megjelent egy James Deanlemez Angliában, a filmjeiből voltak rajta részletek és jött az ismerősöm, hogy az összesét átjátszotta, hallgassam meg, mert ő irtó izgalmasnak találja Igaza volt, engem is megfogott a dolog. Egy zseniális művész páratlan őszintesége jött át a szalagról, egy olyanfajta beszéd- és játékstílus, amely hihetetlen erővel hatott rám. Egy lázadó, de nagyon is sebezhető ember hangját hallottam, aki minden filmjében olyan felkavaró alakítást nyújtott,

hogy az egyszerűen alaplecke lett számomra. Aztán könyveket olvastam róla, fotókat nézegettem és dokumentumfilmeket, és ez alapján jöttem rá, hogy mi volt az ő nagy tragédiája... az, hogy senkije sem volt, hogy űzött vadként élte az életét.

— Készültek róla olyan fotók is, amelyeken harminc, sót, negyvenévesnek látszik. Mintha koravén lett volna.

— Az is volt. Egyszer vad, betörhetetlen kamasz, máskor gyengéd, sokat tapasztalt férfi, akit épp ez a kettősség tett izgalmassá. Megnyilvánulásai, gesztusai őszinték és gyerekesek maradtak, de elrévedt pillanataiban, félrenézéseiben már a sértett felnőtt arcát mutatta.

— Rendezője, Elia Kazan szerint nem akart ó elbűvölni senkit, James Dean tudatában volt annak, hogy kicsoda.

— Igen, ezt éreznie kellett... tehetsége és belső sugárzása iszonyú magasságokba emelte.

— Partnerei azt nyilatkozták róla, hogy nehéz volt vele dolgozni, ha úgy érezte, nem értik ót, durcáskodni kezdett, bezárkózott és a bűnöző szemeivel nézte a világot.

— Igen. Sebezhetőségéből adódóan szúrt, vágott, támadott.

— Kazan szerint jókora adag nagyravágyás is volt benne.

— Ezt nem tudom elhinni, hiszen a sikert mindig is nehezen viselte. Vágyott rá, de amikor találkozott vele, szenvedett tőle. Minél nagyobb elismerésben volt része, annál inkább szúkölt a magányától.

— Harminchat éve, hogy meghalt, legendája, úgy tűnik, mégsem fog szertefoszlani soha.

— Nem, mert ebből táplálkozni lehet, ez intenzíven hat, James Dean művészetéből, amíg mozi lesz a földön, meríteni lehet. Őrzök itt egy újságkivágást a kazettában. "Színésznek lenni a legmagányosabb dolog a világon. A színjáték olyan, mint a vallás. Föláldozod magad érte, és hirtelen úgy találod, hogy nem marad időd barátokra, szerelemre. Ezt nehezen értik meg. Nem tudsz már találkozni senkivel. Egyedül maradsz a koncentrációddal, a filmszerepeddel. Ez minden, ami maradt. Színész vagy." Ezt tettem a kazettába húsz évesen. Ez az én belső James Dean-képem.

Szabó G. László (Méry Gábor felvétele)