A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-01 / 44. szám

SZABADIDŐ Sorsdöntő tévedés A gyászolók menete lassan kígyózott a temető domboldalán. A lélekharang mo­noton hangját a szemközti hegy vissz­hangozta. Sírkereteknek ebbe a meg­szokott látványába csak a sok tizenéves fiatal nem illett bele. A koporsó mögött haladó nő, botladozó léptei ellenére sem tűnt idősnek. Görcsösen kapaszko­dott egy őszhajú férfi karjába és mintha szándékosan távolodott volna a jobbján haladó középkorú férfitől. Az asszony előzőleg nyugtató injekci­ót kapott, hogy részt vehessen tizenhét éves egyetlen lánya temetésén. A ko­porsót követve lélekben messze járt ettől a szomorú helytől. Ujjaiban érezte a kis Zsuzsi szőke hajának selymessé­­gét, mintha csak tegnap fonta volna copfba a rakoncátlan tincseket. Lelki szemei előtt megjelent a gyámoltalanul felé tipegő csöppség, amint kitárt karja­iba igyekszik, s ő magához ölelve biztat­­gatja a járásra. Hányszor kapta fel a félénk, bizonytalanul tipegő kislányt, mintha érezte volna, hogy csak addig van biztonságban, amíg ő maga tudja megvédelmezni a ráleselkedő veszé­lyektől. A tél végi csípős szél meglebbentette az arcát fedő fátylat, s ez hirtelen egy még régebbi emléket elevenített meg. Fátyol volt a fején akkor is, de az fehér volt, ő pedig végtelenül boldog. A temp­lom ajtajában fogadták a jókívánságo­kat. A szél akkor is játszott a fátylával, neki pedig nehezére esett még egy kis időre is kivonni a karját ennek a nagyon csinos és magabiztos fiatalembernek a karjából, akit most a férjének tudhat. Ez a férfi most is itt megy mellette, de mintha mérföldek lennének közöttük lé­lekben, s a testi közelségtől is iszonyo­dik a tragikus esemény óta. A férfi hajdani magabiztossága az évek során saját akaratát érvényesítő zsarnokság­nak tűnt a szemében. Megjelenése ma, negyvenéves korában sem vesztett vonzerejéből sok nő számára, akik szí­vesen mutatkoztak vele a nyilvánosság előtt, s a férfi ezt az előnyét messzeme­nően ki is használta. Miközben lépten­­nyomon hangoztatta, hogy mindazt csa­ládjáért teszi. A kívülállók számára ez valóban így tűnhetett, hisz megvolt min­denük, csak éppen a legfontosabbat, az érzékelhető szeretetet, a meghitt csalá­di együttléteket nem kapták meg tőle. A megtört asszonyt a temető síkos útja hozta vissza merengéseiből a jelen­be. Most mindennek vége — lüktette a rideg valóságra eszmélő tudata. A lá­nyát, aki élete egyetlen értelmét jelen­tette, ma eltemetik. Apján kívül senkije sem maradt. Lánya értelmetlen halála az ő szemében a férje bűne, aki rideg, céltudatos számításaival olyan iskolába kényszerítette, ahol a követelmények­kel nem tudott megbirkózni. Félénk tilta­kozásait az apja lehurrogta, a kislány 30 A HÉT pedig viselte a számára elviselhetetlen­nek tűnő terhet, idővel pedig menekvés­képpen egy narkós társaságba kevere­dett, mert csak közöttük tudott ideig-órá­­ig megszabadulni az örökös kudarcok sanyargatásától. Persze talán ő is visszatarthatta volna ettől a társaságtól, ha mindig mellette marad, ha három évvel ezelőtt szembeszáll a férjével, és eléri azt, hogy a gyerek kedve szerint fodrásztanuló legyen. De ő akkor nem mert szembeszegülni a férjével, aki ér­zése szerint már annyira eltávolodott tőle, hogy egyetlen összetartó szálnak csak a lányukat tartotta, s rettegett attól, hogy ellentmondásával ezt is elszakítja. A koporsó fölött állva az asszony mintha kábulatba esett volna, s fáradt agyában egyre csak régen elhangzott mondatfoszlányok zakatoltak. — Nekem szükségem van a kapcso­lataimra... ezt te nem érted... én nem nőket hajszolok, hanem pozíciót, és ebből is nektek lesz hasznotok... Befe­jezhetjük a nyaralót, elmehettek Olasz­országba... Értetek hajtok, de te ezt nem bírod felfogni... tudom én, hogy mit miért teszek, te meg csak féltékeny­kedsz... hát tehetek én arról, hogy az én pályámon olyan sok befolyásos asz­­szony van... sok függ tőlük, a kedvük­ben kell járnom... Lehet, hogy a férjének igaza volt, de ő közben úgy érezte, mintha teljesen el­vesztette volna a férfit, és az anyagiakat egy vadidegentől kapná. Hiányolta az intim együttléteket, azt, hogy esténként együtt üljenek a tévénél, hogy elmond­hassák egymásnak a nap eseményeit. Napokig alig látták egymást. Munkából hazajövet gyakran talált üzeneteket; egy hétre elutazom. Még a hétvégeket is csak ritkán töltötték együtt. Olyankor vagy a hétvégi házon dolgozott, vagy másodállásból eredő munkáját végezte valahol. Az asszonyt az utóbbi hónapokban, amikor már tudta, hogy lánya rossz társaságba keveredett, lelkifurdalás gyötörte. A serdülő lányt sokszor magá­ra hagyta, nem volt türelme végighall­gatni az olykor csacskaságnak tűnő beszámolóit, és ez vezetett bizonyára oda, hogy gimnazista korában már le is szokott az anyjával folytatott beszélge­tésekről. Hallgatag lett és bizonyára az anyjára neheztelt amiatt, hogy az apjá­val szemben nem állt ki mellette a továbbtanulás mikéntjének eldöntésé­nél. Gyászfátyola alatt az asszony most a bűntudat könnyeit hullatta. Teljes súllyal ránehezedett a felelősség lánya végze­tes tettéért. Túlságosan elfoglalta meg­romlottnak vélt házasságuk problémája, szívesen sajnáltatta magát barátnőivel. Eljárogatott velük kávéházba, baráti összejövetelekre és közben arra számí­tott, hogy férjében felébred a féltékeny­ség. De erre hiába várt, a férfi tovább járta a maga útját, s lépten-nyomon bizonygatta, hogy mindezt a családjáért teszi. Most, itt a sír fölött, az asszony rádöbbent eddigi problémái kisszerűsé­­gére és arra, hogy közben elhanyagolta a lányát, akinek nem csak kiskorában volt szüksége az anyjára. Mindvégig félénk, csendes lány maradt. Később ráadásul a ráerőszakolt gimnázium pró­batételt jelentett, amivel képtelen volt megbirkózni. Mennyit szenvedhetett ez a szorgalmas, de gyengébb képességű lány az örökös sikertelenségtől. Erre csak két év múltán a lány osztályfőnöke döbbentette rá, amikor egy szülői érte­kezleten megemlítette neki, hogy talán jobb lenne, ha lánya abbahagyná a gimnáziumot, és képességeinek megfe­lelő iskolába kerülne. Ő ezt akkor döb­benten hallgatta. Férjének — aki abban az időben már azt emlegette, hogy érettségi után bejuttatja lányát az orvo­sira — nem merte elmondani, ezért csak annyit mondott, hogy menjen el az osztályfőnökhöz. De férjének erre sem volt ideje. Megígérte ugyan, de csak akkor került sor rá, amikor a kislányt

Next

/
Thumbnails
Contents