A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
ÉGTÁJAK talán egy ilyen semmiség, egy levél, egy bátorító szó valakitől, aki a múltban bántó mód fukar kezekkel mérte a bátorítást?... Ó, micsoda szánalmas önteltség! Mintha egy szál papír, amit valaki két fontosabb dolga között ír, és lényegében bátorító hazugság (remek, hogy régi munkád elismerésben részesül valami nyavalyás kis magazinban), olyasmi lehetne, amibe a másodszor alámerülő fuldokló belekapaszkodhat! Mert mielőtt Elias elmerült abban a folyóban, mélyen járt a kétségbeesett borzalom szakadókában, amelyről én semmit, semmit nem tudok. Amikor valaki öngyilkos lesz, nyilván holmi hirtelen önmegismerés hatására követi el, amelyet mi, az élők, nem akarunk, nem bírunk megszerezni. Ugye, ez a kétségbeesés — ehhez érkeznek el? És erre gondol az ember, amikor maga mentségére azt mondogatja: — Valójában oly keveset tudok róla. — Én Eliasnak csak azt az énjét ismertem, amelyet a "házamban" felfedett; hisz mennyire rendkívülinek éreztem, amikor egyszer megemlítette, hogy kamasz korában heteket töltött a bozótvidéken a körülmetéltek csoportjával! Természetesen mi — a barátai — életének általunk ismert tényeiből és politikai-személyi magatartásunkból határoztuk el, hogy miért halt meg: és talán igaz, hogy halálosan beteg volt, a szónak valódi, de már elfeledett értelmében, halálosan beteg a honvágytól szülőhazája után, amely kizárta mindörökre, és amelyet úgy volt kénytelen maga elé idézni, hogy felöltötte azt a "benszülött" bohócruhát, aminek semmi köze a kontinensnek ahhoz a részéhez, ahonnan ő jött, és a szégyentől, amelyet egy újfajta fekete platform-szolidaritás kényszerére érzett amiatt, hogy régen, Dél-Afrikában, fehér emberek barátságára támaszkodott. A dél-afrikai kormány ölte meg, a kulturális sokk — de talán sem a mi politikai keserűségünk, sem a divatos frázisokkal való zsonglőrködésünk nem közelítheti meg, miféle külső és belső erők összeszövődése vezette azon a hajnalon ama végzetes keresztségbe. "A magánérdek nem engedi, hogy ezt felfedjük." Elias nem jött haza. Ennyi az egész. UTASSY JÓZSEF Vallomás jß a Dunán Farkas Árpádnak Hazám hetvenhét-ördögbukfenc-hosszú. Szélessége, miként kitárt karom. Magyar vagyok. Szívemben semmi bosszú. Jövőnket én akarva-akarom. Nem öl a kór, boldog vagyok most, boldog. Szőkéll a víz, sétahajónk fehér. De gond felhőzi, meg-megráng a homlok: hírek fájdalmát ontja rá a szél. Idehallom a balladás magyarnak zokogását, fenyvesek panaszát: "Irgalmatlan Isten Hát mit akarnak?! Megfojtani egy csecsemő hazát!?” Magyar vagyok. Szívemben semmi bosszú. Jövőnket én akarván-akarom. Hazám hetvenhét-ördögbukfenc-hosszú. Szélessége: táruló két karom. A HÉT 17