A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-18 / 42. szám

SZABADIDŐ Megvették a sörgyárat A besztercebányai Urpín sörgyár ár­verésén a kikiáltási ár 140 023 000 korona volt... Vógül330 millióért kelt el. Akadt, aki már 160 milliónál föladta, de volt aki csak 220 milliónál 'szállt ki a játékból". A tizenhárom licitálóból azonban négyen szinte fej fej mellett haladtak, mígnem a "győzejmet" végül a besztercebányai Pavel Čupka sze­rezte meg. Állítólag egészen félmilliár­­dig hajlandó lett volna elmenni "csak azért", hogy a sörgyárat — a "hazai" segítőikkel összejátszva — ne a kül­földi vállalkozók szerezzék meg. Egyébként ez volt a fő oka, hogy az Urpínt a kisprivatizációba sorolták, ugyanis a nagyprivatizáció a külföldi tőke belépését is lehetővé teszi. Ha pedig ez megtörténik, a hazai vállalko­zóknak vajmi kevés esélyük maradt volna a közbelépésre... Cupkát jól ismerik Besztercebányán és a környékén, hiszen annak a szö­vetkezetnek az elnöke, amely több üzletet is működtet a közép-szlovákiai városban. * * * — Mit gondol, mennyiért fog elkelni a sörgyár? — Nem tudom. Talán kétszázmillió­ért, de már az is rengeteg pénz. — Mit szólna háromszázmillióhoz? — Azt csak olyan valaki engedhetné meg magának, aki nem szorul bank­kölcsönre, és így nem kell a hatalmas kamatokat törlesztenie. Egyszóval olyan ember, aki a koszos pénzét akarja tisztára mosni. Ez a rövid beszélgetés hat órával az árverés kezdete előtt zajlott le a Prav­da na nedeľu riportere — Vladimír Janőura és dr. Stanislav Kuracina között. Hogy kicsoda Kuracina úr? Foglalkozását tekintve matemati­kus, aki húsz éven át a számítógép­­gyártásban dolgozott. Tavaly három hónapig munkanélküli volt. Aztán megnyerte a pályázatot, az Urpín sör­gyár igazgatója lett. Egy évig vezette a gyárat... bank igazgatója, Ladislav Sebő mér­nök, az árverés után bizalmasan meg­súgta, hogy nem érti az egészet... Nem, Čupka úr nem kért tőlük hitelt. Amikor mindezt megemlítettem a sörgyár új tulajdonosának, nevetve ezt mpndta: — Én senkinek sem fogok hitelért könyörögni. Kivárom, amíg a bankok maguktól fölajánlják... — Kétszázmillióig talán még el le­hetne menni — morfondíroztak a ban­károk a folyosón. — A háromszáz­harmincmillió azonban már kész ön­­gyilkosság. * * * — Megértem, hogy az emberek sze­mében túlságosan soknak tűnik a há­romszázharmincmillió, jó lenne azon­ban ha megjegyeznénk, ez még csak a kezdet. A nagyprivatizációban meg kell majd szoknunk a milliárdos össze­geket is — jelentette ki Stanislav Miko, Besztercebánya főpolgármestere köz­vetlenül az árverés után. * * * — No jöjjön, meghívom egy korsó sörrel Hálásan néz rám. Sajnos a büfé csak nyolckor nyit, csaknem egy órát kell várnunk. Várunk. Nekem nincs is nagy kedvem hazamenni, szégyen­szemre, gomba nélkül. Amikor kinyit­ják a büfét, megkapjuk a sört, javas­latomra pertut iszunk. Csak amikor már tegeződünk, kérdem meg a szomszédtól: — Tulajdonképpen hány évet voltál te börtönben? — Tizenkettőt. — Ejha! És miért? — Megöltem az apámatl — Ez komoly? — Bizony komoly — mondja, föl­emeli, s egy húzásra kiissza a korsó sört. — Fizetsz még egyet? — Látom, nem szívesen beszólsz róla — mondom, s leteszem elé az új korsó sört. — Mit beszéljek róla! Az apám egy vad barom volt. Rendőrőrmester. A börtönben nem szenvedtem annyit, mint mellette. Nem volt nap, hogy össze ne vert volna. Meg az anyámat is. Nézz csak ide! Feltűri az inge ujját a bal karján, aztán a tetovált kart tenyérrel fölfelé emelné vízszintesre, de az alsó karja könyökben visszahajlik, teljesen bé­na. — Ezt az öregem csinálta. Kificamí­totta, elszaggatta az izmaimat, inai­mat, az orvosok nem tudták megjaví­tani. Amikor kijöttem a kórházból, az első éjjel elloptam a pisztolyát, lepuf­­fantottam ót. Tizenkét évet kaptam, mert ugye az apagyilkosság a legször­nyűbb bűn a világon. De látod én még soha, egy pillanatra se bántam meg. — Hány éves voltál, amikor ez tör­tént? — Tizenkilenc. — Most mennyi vagy? — Negyven. Megtörli kopasz fejét, amely erősen izzad a szalmakalap alatt is. Kék szeme szelíd és szomorú. — Nincs már több sörrevalód, igaz? — kérdi szinte félénken. — Sajnos az már nincs. Gyerünk hazai Fölállunk, de ‘ekkor megjelenik há­rom trikós fiatalember, szintén tetovál­tak, de nem oly bőségesen, apróléko­san, és nem oly művészi tökéllyel, mint Zsiga. — Szevasz, te apagyilkos! — üd­­vözlik a szomszédomat vigyorogva. Kérsz sört? S a választ meg sem várva, letesz­nek eléje három korsó sört. Mindegyi­kük egyet-egyet. De másik asztalhoz telepszenek. Zsiga int, hogy üljünk vissza. ZS. NAGY LAJOS * * * Tudom, az olvasót az érdekli a legin­kább, vajon honnan volt a tizenhárom árverezőnek (természetesen külön­­külön) tizennégymillió koronája, hogy a kötelező biztosítékot lefizesse? Be kell vallanom, számomra is rejtély. És hogy honnan van egy vállalkozónak 330 milliója? Ezt sem tudni. Vajon melyik bank ad neki ekkora kölcsönt? A besztercebányai Általános Hitel­Az árverés egy csütörtöki napon zaj­lott le. Másnap ünnepelték a sörgyár megalakításának 20. évfordulóját. Csak úgy ömlött a sör, mindenki annyit ihatott, amennyi csak belefért. A dol­gozóknak öthavi bérüket osztották ki — rendkívüli prémiumként. A munká­jukat természetesen nem vesztették el. Legalábbis egyelőre... Feldolgozta: -te- A HÉT 31

Next

/
Thumbnails
Contents