A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-18 / 42. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY Harácsolnak, élik a ... no, svoje dočasné kráľovstvo... —... a pünkösdi királyságukat... — ... és a tizenkilencedik század nem­zetújító törekvéseinek megfelelő terveik vannak. — Te, Rasztyo, mi igaz abból, hogy tervbe vették: magyar iskolákban a szlo­vák nyelvet csak szlovák nemzetiségű pedagógusok taníthatják majd a jövőben? — Biztosan nem akarják, hogy a szlovák tanárok munkanélküliek legyenek. Ten­gődjön inkább a magyar pedagógus a munkanélküli-segélyből. — Ne hülyéskedj, Zsiga, én komolyan beszélek! — Én meg azt hallottam az egyik uta­somtól — szólt közbe Géza —, hogy a jövőben nem taníthat magyar nemzetisé­gű pedagógus szlovák iskolában. És ez nemcsak az alapiskolákra meg az óvodák­ra vonatkozik, hanem a főiskolákra és egyetemekre is. — Tudjátok, fiúk, sok hejszlovák azt hangoztatja: máme dosť svojich nadaných ľudí, nepotrebujeme Maďarov. Magyaro­kat alkalmazunk, a naši výborní špecialisti zostanú bez práce. Nem jól van ez így, hogy egymásnak akarnak bennünket ug­rasztani! Szegény nebohý strýko szokta mesélni, hogy a Vallon utcán laktak, s a német, a magyar meg a szlovák gyerekek együtt játszottak, és mind németül beszél­tek. Senki sem csúfolta vagy bántotta a másikat. Sem felnőtt, sem gyerek. — Ne csodálkozzatok rajta, hogy most más a helyzet. Negyven évig mast sem tanultak-tanítottak a szlovák iskolákban, csak azt, hogy a magyar ellenség, mert bitorolja a szlovákok földjét. Ha egy kor­mányfő megengedi, hogy a jelenlétében olyan vicceket meséljenek, sőt, derül raj­tuk a tanácskozások szünetében, ame­lyekben a magyar háztartási alkalmazott elmagyarosítja az angol családot, akkor mit várhatunk a nóptől?l — Igazad van, Géza. Én már lassan azon sem csodálkozom, hogy az Új Szó­ban a Szovjetunióba elhurcolt polgárok névsorát látva egyes szlovákok tiltakoz­tak: a magyaroknak nem jár kárpótlás, mert azok fasiszták voltak. — De Tiso állama nem volt fasiszta, azt most nyugodt lélekkel visszasírhatják!!! — Én csak azt mondom nektek, amíg nem lesz egy nagy, közös, országhatárok nélküli Európa, addig nem lesz itt békes­ség. Persze azután is lesz nacionalista acsarkodás, meg tyúkperek, de ha nem lesz meg a területszerzés lehetősége, akkor talán már nyugalomban, mindenféle öldöklés, testvórharc és polgárháború nél­kül élhetünk majd. Talááán — húzta el a szót Rasztyo. — Már nem tudom, hol olvastam, hogy valamikor a harmincas években egy angol politikus kijelentette: Csehszlovákia Euró­pa vakbele, ki kell operálni. Addig nem lesz békesség, amíg ez a féregnyúlvány ott éktelenkedik Európa közepén. Már ne haragudj, Rasztyo, de valóban ezt olvas­tam — fordult az egyre jobban elkomoruló Rasztyo felé Zsolt. — Akkor pedig valóban nemsokára bé­kesség lesz, mert a szlovák államfő két­ezerre ígérte Szlovákia önállóságát, va­gyis a kettéválást. — Szóval megműtik magukat. Csak rá ne fizessenekl — Ha itt valaki valamire ráfizet, akkor azok mi, magyarok leszünk. Mert mindig mi ittuk meg a levét mindennek. — Majd csak túléljük ezt is. Sok mindent megéltünk már Árpád bejövetele óta. Még­is hűek maradtunk a földhöz, a tájhoz, ahol őseink éltek, a nyelvhez, amelyet őseink beszéltek — mondta egyszerűen és hal­kan Éva. Zsiga hirtelen mozgulattal tolta hátra a székét és felállt: — Mindegy, komáim, úgysem oldunk meg semmit. De jó volt egy kicsit beszél­getni. Még jobb lenne, ha a jövőben csak olyan problémáink lennének, hogy hova menjünk nyaralni, mit csináljunk a pén­zünkkel, s hogy miért jobb az osztrákok lóversenypályája a mienknél. A háziak is fáradtak, ideje szedelőzködni. Ugye, Orsi, te is azért kukkantottál be, hogy hazavidd apádat. (folytatjuk) A HÉT 19

Next

/
Thumbnails
Contents