A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-18 / 42. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

SZERDAHELYI TAMÁS "mm ------H

17. rész

— Csak egy pillanatra ugrottunk föl, na kus reči, ahogy mi, szlovákok mondjuk, és mi lett belőle?l

— Nem baj, pajtás, legalább beszélgetünk egy kicsit. Nem tudhattad, hogy Zsiga is itt van — öntött a poharakba a konyaknak csúfolt pálinkából, a Korzárból a házigazda. — Legalább Orsi is kikapcsolódik egy kicsit.

— Jól érzi magát, egészen felszabadult. Szegény kislány, élvezi, hogy ma nem neki kellett vacsorát főzni. Igyátok meg az étvágygerjesztőt, aztán fogjatok hozzá, mert kihűl. A két lány már derekasan nekilátott. Kipordóztam, mint a menzán: elosztottam, amennyi volt. Még szerencse, hogy két napra szántam a tarját is, meg a párolt káposztát. Kár, hogy a tarja zsírosabb a kelleténél...

— Ehhez étvágygerjesztő sem kell. A knódlit is te csináltad? — nyelt nagyot Tóth Géza, amint Éva eléje tette kedvenc ételét. Csak felugrott Zsolthoz megbeszélni valamit, és ottragadt, akárcsak Zsiga és Rasztyo.

— Nem, azt egy maszek büfésnél vettem.

— Pedig olyan könnyű, omlós, akár a házi. Fölséges így, a hús szaftjával meglöcsolva. Már csak egy korsó sör hiányzik hozzá — dünnyögte félhangosan Zsiga.

Zsolt elértette a célzást:

— Csak Danubius van itthon, te meg azt nem szereted.

— Szeretem, nem szeretem, lényeg, hogy jól be legyen hűtve — vigyorgott elégedetten a mezőgazdász.

— Hogy van Fanni?

— Nagyon rosszul bírja az ágyhozkötöttséget.

— Hát igen, ő, az örök mozgó és szervező most hirtelen tétlenségre van kárhoztatva.

— Mit visel nehezebben, a balesetet vagy a kórházat?

— Mindkettőt. De talán lelkileg jobban megviseli a kórház. Az ottani, no ... ovzdušie a bezmocnosť.

— ... a légkör és kiszolgáltatottság.

— Az ember csak ilyenkor tudatosítja, hogy micsoda mázlija van, mert egészséges — tette le a söröspoharat, szomját csillapítva, Zsiga.

— Nagyon jól főzöl, Éva — törölte szalvétájába a száját Rasztyo.

— Csak azért ízlett, mert régen nem ettél főtt ételt. Fanni is jól főz, de most Orsival biztosan mindig hideget vacsoráztok — szedte össze a tányérokat Éva.

Zsolt a férfiak elé újabb üveg sört állított:

— Szolgáljátok ki magatokat, de több nincs, úgy igyátok.

— Köszönöm a vacsorát — mondta Géza a szobába visszatérő Évának. — Nagyanyám főzött ilyen ízletesen.

18 A H

ÉT__________

— Csak ne udvarolj a feleségemnek, mert még féltékeny leszek.

— Vigyázz, Zsolt komám, a féltékenység betegségi Nemrég hallottam erről egy előadást a rádióban — hangoskodott Zsiga, aztán jót húzott a söröspohárból.

— Mi az, te rádiót is hallgatsz?

— Persze Évikém, főleg azóta, hogy te is ott dolgozol — élcelődött volna Zsiga, de látva Éva komor tekintetét, hangot váltott. — Más se marad nekem, csak a rádió, ha szombat—vasárnap emberi hangot akarok hallani. Reggel bekapcsolom, estig azt hallgatom. Az Uj Hullámhosszt szeretem a legjobban.

, — Én meg A Hétben szoktam olvasni az Új Hullámhossz szerkesztőjének írásait. Az elején csak Fanka unszolására, most meg már rákaptam.

— És a Mi a hazát szoktad-e olvasni, Rasztyo? — érdeklődött Géza.

— Ritkán. De nemrég olvastam egy költőnek a morgolódását arról, no ... že je bez vlasti.

— Azt ón is olvastam. Még bosszankodtam is rajta — simítgatta maga előtt az abroszt Géza. — Olyan az az ember, akárcsak egy kamasz, aki megrószegül saját merészségétől, hogy oda mer mondogatni a szüleinek. Borízű hangon berzenkedik a klasszikus költő igazsága ellen: itt élned, halnod kell. Neki ne parancsolgasson senki, ne zárják a haza börtönébe. Neki ne merje megmondani az igazat senki, ő anélkül is tudja, hogy a nagyvilágon e kívül nigcsen számára hely.

— A múltkorjában Calfa szövetségi miniszterelnök nyilatkozta valamelyik újságnak, hogy természetes jelenségnek tartja az ember szeretetót szülőföldje, történelme, nyelve, kultúrája és nemzete iránt. Vagyis egy normális ember szemében ez természetes.

— Tudjátok, sokan vannak, még a kisebbségi politikusaink között is, akik értik, sőt, tudják, csak nem akarják beismerni, hogy az ember már csak olyan teremtménye a világnak, hogy általában ragaszkodik ahhoz, amit megszokott. Ragaszkodik ahhoz, ami az övé: a kezéhez idomult bugylibicskájához, a karosszékhez, a kert végében terebélyesedő diófához, a házhoz, amelyben huzamosabb ideig lakott, a kocsmai vagy a kávéházi törzsasztalhoz. Éppen ahhoz a vidékhez, tájhoz ne ragaszkodna, ahol ól? Ahol _ született, ahol ősei éltek?! A hazájához? Éppen az a nép lenne számára idegen, amelyhez tartozik, amelynek nyelvét beszéli? Csak azért, mert valamikor önző érdekből bizonyos nagyhatalmak országhatárt húztak közénk...

Rasztyo a heveskedő Zsiga karjára tette kezét:

— Az ember általában visszakívánkozik arra a helyre, ahol ő maga vagy ősei

huzamosabb ideig éltek. Hiába disszidáltam volna, márne by som žil v Kanade ako červík v syre, visszavágynók ide, ahol születtem. Ahol születtem, ott akarok élni és meghalni. Olyan emberektől körülvéve, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, mint én, amilyen nyelven álmodom, ahogyan a szerelmes, becéző szavakat suttogom a feleségem fülébe, ahogy esetleg önkívületben vagy majd a halálom előtti agóniámban ejtem a szót. És ezt éppen egy költő ne órtenó?l

— Hát igen, akkor minek a szülőfaluját jelölő mássalhangzó a neve elé?

— Én csak arra lennék kíváncsi, kire dühös az ipse. Önmagára, a sorsra vagy...

— Ugyan, hagyjátok a fenébe! — vágott Zsolt szavába Zsiga. — Üres volt a borosflaska, hát fölment a pumpája.

— Ólvastátok a két nőről szóló írást? Utasra várva belelapoztam az újságba, s azt a cikket a két szerencsétlenről végig kellett olvasnom. Minek jöttek haza? Maradtak volna inkább Magyarországon!

— De hogyha hazahúzta őket a szivük — jegyezte meg csöndesen Rasztyo.

— Haza. Mint azt a szerencsétlen embert, akiről nemrégen olvastam a borbélynál. A Svet tavalyi számában. Egy ember közel ötvenéves hadifogságáról szól a cikk, melynek hatása alól most sem tudok szabadulni. A lényeg: egy tizenkilenc éves fiatalember 1942-ben frontra kerül, negyvennégyben fogságba esik és csak tavaly, 1990 nyarán sikerül visszatérnie Magyarországra. Szörnyűséges helyeken, embertelen körülmények között dolgoztatták, s valami kétszer vagy háromszor megszökött, de mindig visszavitték, pedig már a Tiszánál járt, nem messze a magyar határtól.

— Én a magyar tévében láttam a bácsit. Fáradt, meggyötört tekintete mélységes részvétet keltett akkor bennem.

— Ha belegondolsz, szörnyű, mik sülnek ki az oroszokról, a szovjet vezetésről, egyáltalán, a kommunistákról. Semmiben sem különböznek a fasisztáktól.

— Lehet, de ne feledd, a hatalom megrészegít. Nézd csak meg az efemkásokat. Valamikor régen egész belevaló srácok voltak. Egyikük-másikuk akkor volt diák, amikor ón. Az még csak hagyján, hogy egy fikarcnyi politikai érzék nélkül politizálnak. De az már nagy baj, hogy szemrebbenés nélkül forgatják ki mások szavát, s időnként fordítanak a felöltőjükön is.

— Etika és becsület. Ez az, amiről halvány gőzük sincs a szlovákiai politikusoknak.

— A legnagyobb baj az, hogy fejükbe szállt a dicsőség. A kormány tagjai, felveti őket a pénz. Úgy érzik tehát, hogy hozzájuk hasonló okosokat még nem hordott hátán a földgolyó.

— Akárcsak a mi szlovák okosaink.