A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám
SZABADIDŐ O’Henry Húsz év múlva A rendőrőrszem döngő léptekkel mérte végig az utcát. Mindig döngő léptekkel járt, nem csupán a hatás kedvéért, hiszen jóformán alig látta valaki. Tíz óra sem volt még, de az esőszagú, metsző szól elnéptelenítette az utcákat. A rendőr menet közben megvizsgálta, zárva vannak-e a kapuk, s ahogy időnként hátra-hátrafordult, egy ügyes és bonyolult mozdulattal megpörgette a gumibotját, és éber pillantása vógigpásztázta a csendes útvonalat, tagbaszakadt termetével, kissé himbálózó járásával valósággal megtestesítette a Béke Őrét. Ebben a körzetben korán térnek nyugovóra az emberek. Imitt— amott volt csak látható egy kivilágított dohánybolt vagy egy egész éjjel nyitva tartó büfé; az ajtók nagy része olyan üzletekbe vezetett, amelyek már jóval korábban bezártak. Az egyik háztömb előtt a rendőr hirtelen visszafogta a lépteit. Egy sötét vaskereskedós ajtajában egy férfi támasztotta a falat, szája sarkában kialudt szivar lógott. A rendőr közeledtére gyorsan megszólalt: — Semmi baj, biztos úr — mondta mentegetőzve. — Csak a barátomat várom. Húsz évvel ezelőtt találkozót adtunk itt egymásnak. Belátom, ez kissé furcsán hangzik, de nem sántikálok semmi rosszban, s ha meg akar győződni róla, hát elmagyarázom. Vagy húsz évvel ezelőtt ennek az üzletnek a helyén vendéglő volt, a Kövér Joe Brady étterme. — Még öt évvel ezelőtt is — mondta a rendőr. — Akkor bontották le. A kapualjban álló ember meggyújtott egy szál gyufát, s a szivarjához emelte. A fény sápadt, szögletes állkapcsú arcára hullott: szúrós szeme fölött, a jobb szemöldökénél kis fehér forradás látszott. Nyakkendőtűjében különös foglalatú nagy gyémánt csillogott. — Pontosan húsz évvel ezelőtt — mondta az ember — itt vacsoráztam a Kövér Jóénál Jimmy Welsszel, a legjobb barátommal, akinél pompásabb fickó nincs kerek e világon. Együtt nőttünk fel itt New Yorkban, mint két testvér. Én tizennyolc éves voltam akkor, Jimmy pedig húsz. Másnap reggel útnak indultam Nyugatra szerencsét próbálni. Jimmyt nem lehetett kimozdítani New Yorkból; őszerinte ez az egyetlen hely a világon, ahol élni 30 A HÉT érdemes. Akkor este megegyeztünk, hogy pontosan húsz óv múlva ugyanazon a napon ugyanabban az órában ismét találkozunk, bármilyen körülmények közé kerülünk is, s akármilyen messziről kell is idejönnünk. Azt hittük, húsz év alatt eldől a sorsunk, s elfoglaljuk a bennünket megillető helyet a világban, akár jó szerencse, akár balsors várjon ránk. — Nagyon érdekes — mondta a rendőr. — Csakhogy a két találkozó között igen hosszú idő telt el. Azóta nem hallott a barátjáról, hogy távozott New Yorkból? — De igen, egy darabig leveleztünk — mondta a másik—, aztán egy vagy két év múlva megszakadt közöttünk minden kapcsolat. Tudja, az a Nyugat roppant nagy vállalkozás ám, s ón ott igen hajszoltam, igen mozgalmasan éltem.. Biztosan tudom, hogy Jimmy eljön a találkozónkra, ha még életben van, mert még egy ilyen hűséges, megbízható, aranyos fickó nincs a világon. Ő nem felejtett el engem. Ezer mérföldet tettem meg, hogy ma este itt álljak ez előtt az ajtó előtt, de ha az ón kedves cimborám csakugyan eljön, akkor megérte a fáradságot. A várakozó ember kihúzta az óráját; az óra fedőlapja apró gyémántokkal volt kirakva. — Három perc múlva tíz — jelentet-, te. — Pont tízkor búcsúztunk el egymástól itt a vendéglő ajtajában. — Maga ugye megtalálta a szerencséjét ott Nyugaton? — kérdezte a rendőr. — Meghiszem azt! Örülnék, ha Jimmynek feleolyan jól menne a sorsa. Derék gyerek volt, csak egy kicsit nehézkes. Nekem a legdörzsöltebb fickókkal kellett ott megküzdenem, hogy megálljam köztük a sarat. Az ember New Yorkban egészen elkónyelmesedik. Csak Nyugaton lehet kellő tapasztalatokra szert tenni. A rendőr megforgatta a botját, s egy-két lépést tett előre. — Megyek tovább. Remélem, hamarosan megérkezik a barátja. És ha nem lesz pontos? Akkor is megvárja? — Meg ón! — mondta a másik. — Fél órát mindenesetre várok. Ha Jimmy életben van, addigra biztosan itt lesz. Viszontlátásra, biztos úr. — Jó estét kívánok — mondta a rendőr, tovább ellenőrizte a kapukat. Hideg eső szemerkélt, s az apró fuvallatok csípős széllé erősödtek. Az a néhány járókelő, aki még úton volt, feltűrte a gallérját, zsebre vágta a kezét, és mogorván sietett haza. S a férfi a vaskereskedós ajtajában, aki ezer mérföldet utazott, hogy megjelenjen a szinte nevetségesen bizonytalannak tűnő találkozón, csak szívta a szivarját, és várt. Vagy húsz percig várakozott, amikor egy hosszú felöltős, feltűrt galléros magas férfi az utca szemközti oldaláról sietve átvágott az úttesten. Egyenesen a várakozó ember felé tartott. — Te vagy az, Bob? — kérdezte bizonytalanul. — Te vagy az, Jimmy Wells? — kiáltott fel a kapualjban ácsorgó ember. — Hát csakugyan! — kiáltotta az újonnan érkezett, s két kezével megragadta a másik jobbját. — Ez csakugyan Bob, holtbiztos, hogy ől Még ilyetl Húsz óv nagy idő. A régi vendéglő sajnos megszűnt, Bob, különben ott vacsorázhattunk volna megint. Hogy megy a sorod Nyugaton, öregem? — Remekül; mindent megszereztem, amire vágytam. De te nagyon megváltoztál, Jimmy. Vagy kót-három hüvelykkel magasabbnak tűnsz, mint egykor voltál. — Még nőttem valamennyit húszéves korom óta. — És te hogyan boldogultál New Yorkban, Jimmy? — Mérsékelten. A városnál vagyok alkalmazásban az egyik ügyosztályon. Gyerünk, Bob, elviszlek egy ismerős helyre, ott zavartalanul elbeszélgethetünk a régi szép időkről. A két férfi karonfogva elindult az utcán. A Nyugatról érkezett ember, akinek a siker csak növelte önhittségét, sikeres pályafutásáról mesélt. A másik egészen beburkolódzott a felöltőjébe, és érdeklődve hallgatta. A sarkon egy fényesen kivilágított gyógyszertár állt. Amikor a lámpák fónyköróbe értek, mind a kettő egyazon másodpercben fordult a másik felé, s egymás arcába néztek. A Nyugatról jött ember hirtelen megállt, s kiszabadította a karját.
