A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-12 / 28. szám

ÉGTÁJAK

Csáth Géza

Marisba az anyjánál

A Mariska, akiről itt szó van, az én nagyanyám.

Harminc álló esztendeje már, hogy nem látta az anyját Mariska, pedig vasúton nincs messze a szülőváros, ahol Májkó — így híjjuk mi a dédanyánkat — lakik. Csakhogy kétféle vonaton kell menni, és egyszer háromnegyed óráig kocsin, hogy odaérjen az ember, s ez okból Mariska — sokszor emlegette mentegetődzve — nem ment el annyi idő óta. Holott igazában jó leány. Névnapokon el nem feledte:

— Ejnye, holnap van édesanyám névnapja; majd gratulálok neki. Szegény mit csinálhat?!...

De az esztendő egyéb részeiben ritkán esett szó Májkóról. Néha hírek jöttek, hogy kívánja a bort és mindennemű szeszt, sőt a rumot is kiszörpöli, ha a kezébe kerül! Ilyenkor Mariska hevesen tiltakozott:

— Az nem lehet, az én édesanyám sohasem szerette a bort, soha, mióta az eszemet tudom. Mikor megesküdtem boldogult férjemmel Pintérrel, akkor is csak nagy nehezen ivott ki egy fél pohár bort, amikor koccintani kellett. Nekem beszélhettek, nem igaz. Különben is, majd én elmegyek, és utánanézek.

Hiába magyaráztam, hogy aki kilencvenöt éves, hát kívánhatja a bort, mert a szíve immár fáradt, lassúdik — Mariska idegesen közbevágott:

— Öreg, de egészséges; nézz meg engem, hetvenéves vagyok. Van valami bajom? Köl nekem bor? Megiszom az én kis kávém reggel, délután, és mást ugyan nem is iszok ón egész nap.

Ami az elutazást illeti, semmi sem lett belőle. Az unokáknak gyermekeik születtek, és Mariska nagyanyám egy nyáron dédanyává lépett elő. Mint dédanya ápolta sorra a gyermekágyas asszonyokat.

Ezen a nyáron már magam is kíváncsi lettem Májkóra, és fáradozásaimnak vége az lett, hogy elment ez a levél:

Kedves mama, én, ha időm engedi, jövő héten elmegyek. Itthon mindenki egészséges. Margitéknál fiú lett. Tiszteli és csókolja szerető lánya, özv. Pintér Gyulánó, Donner Mariska. Ha a jövő héten nem is megyek, de azután bizonyosan.

És megérkeztünk egy sárga színű, kissé már fázós augusztusi napon. Mikor beléptünk a Májkó szobájába, mindjárt megcsapott az a finom, sajátos szag, amelyet csak igen öreg

16 A HÉT

asszonyok szobáiban tapasztalhatunk, s amelyben a menta illatától kezdve, régi levelek porzójának, jól kivasalt és bizonyára megsárgult öreg fehérneműnek, apró kincses ládikának, tömjénnek és muskátlinak édesen elvegyülő illatát érezni. A mama egy óriási bőr karosszókben ült az ablak mellett, és a vakok méla arcával bámult maga elé. Finom, halványsárga arcán fehér, ragyogó fónysávot vont az ablakon özönlő fény. Fekete ruha volt rajta, és fekete főkötő takarta ezüstszín haját. Megriadt, amikor Mariska nagy zajjal berontott, és megcsókolta mind a két kezét, s mind a két arcát:

— Ejnye, Mariska, Mariska, hát nem tudod, hogy szegény öreg anyád beteges? így megijeszteni az embert. (Mosolygott a mama). Nem járja ez, Mariska. De nehogy nekem szóthajigáld a holmidat. Majd Katalin megmutatja, hová tégy mindent.

Ez a Katalin húszéves lány volt. A mama sohase tartott öreg nőt. Ki nem állhatta őket.

— Fösvények, és nem tisztelik a kort!

Fiatal lányokat fogadott, akiket meghallgatott előbb — jól tudnak-e olvasni? Gyakran kapott leveleket unokáitól (a gyerekeitől alig), és így alaposan tájékoztatva volt a családi dolgokról. Az utóbbi időben hamar felejtett. Ilyenkor efféle beszélgetések estek:

— Te, Katalin, most nem tudom, hány gyerek is van Lujzikáóknál?

— Ot van, tónsasszony.

— Ne mondd, alig mintha egy hónapja lenne, hogy három volt.

— Én már egy éve vagyok itt, de akkor négy volt, amikor gyöttem.

— Igazad van Katalin, gyere ide, megcsókollak.

És megcsókolta a piros képű, jókedvű parasztleányt. Nála nem bírta ki, aki nem szerette őt. Sokszor éjjel ébredt föl, és sétálni akart menni az utcára. Ilyenkor Katalin szó nélkül fölöltöztette, és lassan topogva sétáltak egy órát a csillagos éjszakában.

Katalin elhelyezte a holminkat. Azután két zsámolyra odaültünk a Májkó lábához. A kezeinket a kezébe vette. Énvelem hamar végzett.

— Doktornak készülsz, és írsz az újságba? Hát csak legyél jó doktor. Az a legszebb.

Azután elkezdték a család és a város dolgait. Amit mások harmincéves levelezéssel intéznek el apránként, ók keresztülfutották aznap-estig.

... Hogy a Mariska volt barátnője, az Irma, háromszor ment férjhez, és azután rákban halt meg tavaly...hogy a Mariska legkisebb leánya, a Margit, akkor halt meg — épp öt esztendeje volt egy hete - amikor Pistikét megszülte... és, hogy az orvosok voltak a hibásak...

A mama ezt nem hitte el, mert betegnek tudta magát — komyolyan hitte, hogy szervi baja van —, és nem akart rosszat mondani az orvosokra.

— Nem fiam, annak oka volt az ura, rpeg — ne haragudj Mariskám — te! Érted?

Mariska egy szót sem szólt, mert tényleg része volt benne, hogy az orvost csak későn hítták. De mit tehet ő róla. Életében az orvosnál nem volt.

— Bizony, énhozzám orvos még nem nyúlt életemben, és semmi bajom.

A mamám sem hagyta annyiban:

— De hiszen lettél volna csak betegl

Nemsokára Katalin jelentette, hogy

az asztalon a leves. Berántott csirkeleves volt, s Mariska, mi tagadás, mohón szürcsölte, talán azért is, mert az utazásban kifáradt. A mama finom arca idegesen összeráncolódott:

— De Mariska, hogy eszel? Gyerekkorod óta nem szoktál le róla, és milyen gyorsan kanalazol. Nem szép a mohóság!

Mariska elpirult és lassabban evett. A következő tál ételre sokat kellett várni, mit bajmolódik az a Katalin oly soká avval a nyavalyás csirkepecsenyóvel.

Mariska mindent elintézett, de a mama nem volt megelégedve, mert a szárnyas feldarabolása szabálytalanul történt.

— Én így szoktam, mama — mentegetőzött Mariska.

— Te így szoktad, azt mondod, de én egészen másképpen tanítottalak: hát amire anyád tanít, az semmi? Ezt nem vártam tőled, Mariska.

Ebéd után megint folytatták a beszélgetést. A mama ekkor végigsimogatta Mariska arcát, és így szólt:

— Mit veszek észre, Mariska. Neked bajuszod van. Micsoda dolog ez egy nőnél. Hiszen csak hetvenéves vagy. Nem mondanám már, ha olyan idős lennél, mint én, de nálad. Ilyet! Mindig fiús természetű voltál, azokkal jobban szerettél játszani, mint babaruhát varrni. Férjhez alig is tudtalak adni, mert olyan voltál mindig, mint egy kiscsikó. Most meg szőrök nőnek az orrod alatt és az álladón. A hajad meg fogy. Nem jól van ez Mariska. Nézd meg az ón képemet, van-e rajta egy szál olyan? Nézd meg a hajamat. Fehér. De megvan mind. És ha nincs