A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-11 / 41. szám

Fotó: KRASCSENITS GÉZA FOLYTATÁSOS REGÉNY nyéknek, ilyen lábbal. Kölönc lesz a család nyakán. Érezte, hogy Rasztyo meg Orsi mímelt jókedve mögött jéghideg rémület szorong. Fanni nézte, amint az ablakon túli kinti világra végleg rátelepszik a sűrű homály. Csak akkor vette észre a férfit, amikor megérintette a kezét, majd odanyúlt érte és meleg tenyerébe fogta. Fanni meglepő­dött, s bár látásból ismerte, hiszen elsu­hant előtte néhányszor a folyosón, ám a nevét a fehér köpenyén lévő kitűzőről olvasta el. Dr. Stanislav Šimák. Az orvos fogta a kezét, nem szólt semmit, csak mosolygott. Fanni számára az egész rend­kívül kínos s egyben nagyon kellemes volt. E két érzés furcsa reakciót váltott ki belőle. Mosolyogni kezdett ő is, s közben elered­tek a könnyei. Négy hét után most sírt először. — Maga nagyon szomorú — szólalt meg a férfi, s még mindig mosolygott. — Nekem még fel kell nevelnem a lányomat — csúszott ki Fanni száján. — ? — Ilyen lábbal? A férfi felkacagott, ám érezni lehetett, hogy mímeli a nevetést. — Magának nem szabad ilyesmiken törnie a fejét... Tudja mit? Beszéljünk másról... — Félek, hogy örökre nyomorék mara­dok, s abba kell hagynom a hivatásomat. — No és, attól még ember maradhat, nem? Fanni tanácstalanul felhúzta a vállát. — Akkor árulja már el, mivel foglalko­zik... Meglepte a kérdés, egy kicsit tolakodó­nak érezte. "Hiszen benne van a kórla­pomban" — gondolta, de aztán belevágott a közepébe: — Tudja ón magyar vagyok... — Igen?... — Nemzetiségi vonalon dolgozom. Egy lapnál... — Az Új Szó-nál? — Nem, az Esti Szó-nál. Riporter va­gyok... — Vagy úgyl Most már emlékszem. Maga volt az, akit szolgálati úton ért a baleset. — Az Új Szó-t említette... olvassa ne­tán? — kérdezte Fanni bizonytalanul. — Én egy szót sem tudok magyarul, csak ezt az egy lapot ismerem, mert a kollégám gyakran olvassa. E rövid párbeszéd után ismét kínos csend következett. Fanni agyán vógigsu­­hant, hogy hülyeség volt rögtön az elején ilyen akkurátusán bejelenteni, hogy ma­gyar. Mintha előre ki akarta volna fogni a szelet a vitorlából. Ösztönös megnyilatko­zás volt. így nagyobb az esélye, hogy a jelenlétében nem ócsárolják a fajtáját... De fontos ez itt? Hiszen kitűnően beszél szlo­vákul. — Hja, a magyarok! Maga talán meg tudja magyarázni, miért nem tanulnak meg szlovákul. Az öregeket úgy ahogy megér­tem, de a fiatalabbja... Nekik jó így? A kezem alatt volt néhány magyar medi­kus... — Azért csak megtanultak szlovákul? Nem? — vágott közbe Fanni. — Igen, de egyszerűbb lett volna, ha az elején nem kellett volna még a szlovákkal is gyötrődniük... Meg aztán itt vannak a betegek... Fanni ezt a szöveget kívülről ismerte már, s bár a férfi hangja semmilyen rossz­­indulatot nem sejtetett, mégis ingerelte. Ösztönösen ki akarta húzni a kezét a férfi tenyeréből, de ő nem hagyta, ránézett, és ismét mosolyogni kezdett. Volt a mosolyá­ban valami kellemetlen puhaság, mímelt kedvesség, mindenáron való tetszeni aka­rás és egy csipetnyi eszelős vigyor is. Fanniból mindez nem csekély viszolygást váltott ki, mégsem tudta róla elfordítani a tekintetét. Visszamosolygott rá. — Nos? — szólt a férfi. Fanni megpróbálta megmagyarázni ne­ki, hogy nem ilyen egyszerű a dolog a szlovák nyelv elsajátítását illetően, mert sok olyan község és város van Dél-Szlo­­vákiában, ahol nagyon jól el lehet boldo­gulni a szlovák nyelv ismerete nélkül is, de ez még nem jelenti azt, hogy a magyarok­ban nincs meg az igény megtanulni... Miközben beszólt, érezte, az orvos figyeli, s ez megzavarta. Két szó között egyszerű­en becsukta a száját. — Nem kétlem, hogy maga ehhez job­ban ért. Folytatjuk legközelebb, jó? — mondta, s elengedte Fanni kezét. — No viszlát! S aztán ne legyen szomorú. Négy hót után most fordult elő Fannival először, hogy kilépett kórházi inkognitójá­­ból. Megállapította magában, hogy az or­vos, dr. Simák egy cseppet sem rokon­szenves, mégis vonzó férfi. Páciens volt, eset, s most dr. Simák ezzel a beszélgetéssel ismét emberré léptette elő. Goldschmidt remek orvos, de csak a lába érdekelte. Hogy néha a lelkét is meg kellett volna simogatnia, az eszébe sem jutott, vagy nem volt rá ideje. (Folytatjuk) A HÉT 19

Next

/
Thumbnails
Contents