A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-27 / 39. szám

Szegény gazdagon ELŐSZÓ Kincskereső úton voltam a mi­nap. Egy magánpanzióvá átépí­tendő ódon udvarház padlásán kutattunk az újdonsült tulajdo­nossal, hátha horogra akad vala­mi. Persze az előttünk itt megfor­dultak alapos munkát végeztek, így egy ócska vasalót vagy petró­leumlámpát sem sikerült kifog­nunk. Mindössze az egyik sarok­ban árválkodott a sok használha­tatlan lim-lom között egy vihar­vert hajókoffer, amelyet csupán azért nem vittek el, mert szúrágta deszkáiról még a félhomályban is lerftt, az első érintésre pozdorjá­­vá hullnak szét. Fedelét lehajtva az ujjnyi vastag por alól néhány hasznavehetetlen apróság és egy köteg, szalaggal átkötött új­ság került elő. Lógó orral ballag­tunk le az udvarra, kezünkben a széthullani kész papírcsomóval. A megsárgult lapok kibontásakor a hajtogatás mentén szétestek. Hiába, a két évszázad megtette a hatását: az előkerült iratok között volt a Gazetta de France 1776. július 12-i száma, amely — mint utólag kiderült— napjainkra néz­ve is rendkívül érdekes cikket tartalmazott. Szerzője Pierre Ble­­ufeul, Londonban élő francia üz­letember, a Gazetta de France tudósítója. Hőn szeretett honfitársaim, franciák! Őszintén irigyellek ben­neteket, hogy napfényes orszá­gunk gyönyörű tájain múlathatjá­tok az időtöket, ellentétben ve­lem, aki a lehetetlenül ködös, hideg, nyirkos tájakon vagyok kénytelen élni. De nem panasz­kodni kívánok nektek, hanem beszámolni két hallatlan ese­ményről, okulásotokra, hogy a hóbortos ángliusok milyen képte­lenségeket képesek kitalálni. Biztosan hallottatok már a filo­zofikus gépnek nevezett, tüzet okádó, füstöt kibocsátó, sistergő masináról. A kevésbé informal­­taknak elmondhatom, hogy egy­hamar aligha fog működni, vi­szont egyes ángliusok szentül hiszik, hogy a lovat fogja helyet­tesíteni. Nos, a minap kezembe került egy röplap, amelyet a tiszteletreméltó üzletember, Matthew Boulton adott ki egy eszeveszett skóttal, bizonyos Ja­mes Watt úrral közösen. íme, hallgassátok, hogyan veszti el józan ítélőképességét egy ko­moly üzletember. A röplap az angol gyárosokhoz szólva egye­bek közt az alábbiakat tartalmaz­za: "Azt áruljuk, amit az egész világ akar, energiát. Cégünk, a Boulton és Watt ingyen felállítja az általunk gyártott gépeket az Önök bányájában. Az első öt évben a karbantartást ingyen elvégezzük. Viszonzásul csak a gépeink működtetéséhez szük­séges szén és annyi ló számára szükséges széna ára közötti kü­lönbség egyharmadát kérjük, amennyi ugyanannyi munkát vé­gezne, mint a gépeink." Hát nem elképesztően őrült ez az ötlet? Hiszen nem kevesebbet állít, mint azt, hogy szinte ingyen lehet szenet bányászni! Ráadásul ezt a képtelen ötletet negyven éve szabadalmaztatták is. Ezért, mondom, drága honfitársaim, örüljetek, hogy nem kerültök szembe naponta ilyen képtelen ötletekkel. Ugyancsak a napokban jelent meg egy csinos kis könyvecske, amely helyi körökben nagy feltű­nést keltett. Szerzője Adam Smith, a glasgowi egyetem taná­ra, Mr. Watt földije. A Vizsgáló­dás a nemzeti vagyonosság ter­mészetéről és okairól című mun­ka szerzője tanújelét adja, hogy mire képes a valóságtól elru­gaszkodott, hagymázas elme: nem kevesebbet állít, mint hogy a nemzeti gazdagság forrása a munka (bár azt még neki is be kell ismernie, hogy a természet és a tőke szerepe sem elhanya­golható). Továbbá, hogy az anyagi boldogulást az egyén és a nemzet számára csak a verseny biztosítja, amely csakis teljes gazdasági szabadság mellett va­lósulhat meg. Meg hogy az egyén gazdasági tevékenységé­nek a fő rugója az önérdek. Ez utóbbit illetően úgy tűnik, hogy Mr. Smith nem egészen reménytelen eset, mivel önérdek nélkül valóban nincs fejlődés. Az utóbbit illetően viszont csodálko­zom, hogy még nem dugták őt rács mögé, hiszen amit gazdasá­gi szabadságnak nevez, az kime­ríti a lázitás fogalmát. Mi sosem engednénk meg őfelsége ellen ilyen pimasz támadást. A job­bágy csak művelje a földet, ne akarjon a városba rohanni. Az meg, hogy a gazdagság forrása a munka, egyszerűen nevetsé­ges. Hiszen én itt se lennék — miután magam is üzletember vagyok —. ha nem az üzlet termelné a hasznot. Meg Ameri­ka is csak a vad indiánok területe lenne, ha nincs ott a tömérdek arany, ami a legfőbb kincsforrá­sa. De hagyjuk meg a szobatu­dóst tévedésében, meg a többi ángliust is, mert mint látom, ezt az embert itt most nagyon ün­nepük, és — tapasztalatból tu­dom — ahol az érzelmek elsza­badulnak, ott nincs helye a józan érvelésnek. Saját kárukon tanul­va jöhetnek majd rá, hogy mindig csakis a józan észnek szabad engedelmeskedni. UTÓSZÓ A bő lére eresztett írást a továb­biakban nem érdemes idézni, komolyabb tényeket már nem tartalmaz. Mai szemmel nézve a kótszáztizenöt évvel ezelőtti ese­ményeket, bizonyos tanulság le­vonható. Ami a Boulton-Watt cég ajánlatát illeti, meg kell mondani, az angol bányatulajdonosok ugyanúgy komolytalannak gon­dolták, mint monsieur Bleufeul. Viszont realitás iránti mély érzé­küket dicséri, hogy ennek ellené­re elfogadták a felkínált együtt­működést, hiszen a gépeket in­gyen szállította a vállalat, tehát semmilyen kockázatot nem kel­lett a bányatulajdonosoknak vál­lalniuk. Az eredmény lenyűgöző volt: hamarosan sikerült megöt­szörözni a termelést. Tíz évvel a szerződés megkötése után már hússzor nagyobb volt a bányák hozama. Panaszkodtak is a bá­nyatulajdonosok, hogy túl sokba kerül ez nekik, ráadásul még további harminc évig kell fizetni­ük, mintha már arra sem emlé­keztek volna, egy évtizeddel ko­rábban milyen alacsony volt a termelékenység, ezzel együtt a bevételük. A gőzgép munkába állításával a bányatulajdonosok lettek a XVIII. századi Anglia és a világ leggazdagabb iparbárói. Ezzel együtt a Boulton-Watt cég a század bombaüzletét csinálta meg a hóbortosnak tűnő, valójá­ban nagyon is realista, rideg számítás alapján megkötött üz­lettel. Hiszen semmit sem koc­káztattak: aki a gőzgépet ismerte és tisztában volt a teljesítőképes­ségével, tudta, milyen fantaszti­kus üzlet rejlik benne. A tudósításban másodikként említett Adam Smith elméletének értékelése már sokkal kemé­nyebb dió. A gazdasági változá­sokat figyelemmel kísérve tájain­kon minden arra utal, hogy Bleu­feul gazdaságpolitikája viharos gyorsasággal terjed: a vállalko­zók szinte kizárólag csak az üzletbe fektetik tőkéjüket, mivel a termelésből jóformán csak vege­tálni lehet, az üzlet viszont óriási haszonnal kecsegtet. Bár újab­ban olyan kósza hírek is lábra kaptak, hogy a világ egyes tájain — túl a Óperencián — a gyártás­ból is egészen jól meg lehet élni. Csak akkor higgyünk bennük, ha megfelelően ellenőriztük őket. OZOGÁNY ERNŐ

Next

/
Thumbnails
Contents