A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
LÁTOGATÓBAN dala. Sok lehetőséget rejt magában, de ugyanaz vonatkozik erre is, mint az előzőekre. A döntő szerep a tanáré. A tanterv például előírja, hogy minden részegység átvétele után két órában az anyagot kis területi egységben is kell magyarázni. Vegyük a vízrajzot. Mit tesz ilyenkor a jó tanár? Átveszi két órában a Kárpát-medence vízrajzát. Akkor majd minden gyerek tudja hol van a Tisza, a Duna, a Maros, a Szamos. Hiszen ezt nem tiltja senki, sőt, előírja a tanterv. — Mi az, ami még a legelején feltett kérdéssel összefüggésbe hozható? — Meglepően hangzik talán, de a szlovák nyelv tanítása. E körül rengeteg gond van ma is. Csak szerettük könnyen venni a dolgokat. Egy időben például igen szépen megkerülve a nehezét, irodalomtörténetet tanítottunk. S a diák 20-24 szóval, szókapcsolattal megélt elsőtől az érettségiig. Meg egy csomó, később semmire sem használható, tehát felesleges adathalmaz birtokosa lett. Egyetértek én, ne hallgassunk másra: mi tudjuk a legjobban, hol szorít a cipő. Bajunk orvosai is mi lehetünk. Oktassuk az élő nyelvet. Az kell hozzá, hogy a tanárnak legyen szókincsrendszere, amelyet az elsőtől a negyedikig felépít. Olvastat, s használja-hasznosítja a szlovákok nagyszerű szógyakorisági szótárát. Azután jöhetnek a nyelvtani gyakorlatok. Ám ez olyan munka, amit a jelenlegi helyzetben kevesen vállalnak, mert nincs megfizetve. — Befejezésül? — Annyiszor elmondtam már, hogy. szinte röstellem. Most van lehetőségünk. Most ugyanis semmiféle felügyeleti rendszer nincsen. Ha most dolgozzuk ki saját szisztémánkat, minden tárgykörben, akkor esélyünk van azok elfogadtatására a felépülő ellenőrző s egyéb rendszerekkel. Hiszen azok kész helyzetet találnak, és nem fognak tudni mit kezdeni vele. Emlékezzünk: amit 90 januárjában megtehettünk (volna), 90 áprilisában már nem lehetett. (görföl) Emlékek Hozott élek... BESZÉLGETÉS DÁVID TERÉZZEL A Vasárnap valamely júniusi számában Dávid Teréz nyilatkozott önmagáról. Többek között azt sorolta fel, hogy mit nem szeret. Például nem szeret sötétben az utcán járkálni, nem szeret félni, nem szeret nagygyűlésekre járni, nem szeret olyan vendégeket fogadni, akiket nem kedvel... — ... akik már az első mondatukban azt mesélik, ki halt meg, ki milyen beteg... — Nem szereti tehát azt sem, ha betegségről, öregségről, halálról beszélnek, és nem kedveli, ha a korát emlegetik, mert korosán Is nő... — Hisz úgyis elárulom, és meg vagyok sértve, ha elhiszik. Sokan udvariaskodni akarnak, mondván, hogy letagadhatnék tíz esztendőt. Erre ón megállapítom magamban, hogy ha tízet letagadnék, akkor is öreg maradnék. Ha harmincat nem lehet letagadni, tízet nem érdemes. Aki szemmel tartotta írói pályafutásomat, kiszámíthatja, hány éves vagyok. Olyan kedvesek vagytok ugyanis, ti riporterek! Úgy öt évenként a születésnapomon megjelentek, és mindig megállapítjátok a koromat. Soha nem felejtem el, és nem is bocsátom meg Egri Viktornak (nyugodjon békében) amiért az Új Szó-ban az első oldalon nagy betűkkel jelentette meg: "Dávid Teréz hetvenöt éves". Mondanom sem kell, hogy azóta elmúlt néhány esztendő. Egyszerűen azért zavar a dolog, mert tudom, hogy belülről nagyon fiatal vagyok. — Szóval, hadd térjek vissza a cikkhez, amelyről szó volt már, s amelyből megtudtuk, mit nem szeret. Hadd kérdezzem meg: mit szeret Dávid Teréz? — Szeretek emlékezni. Az Utóirat című könyvemben számos dolgot megírtam a családomról, az ifjúságomról, szülőhelyemről, Ungvárról, ahol fiatalságomat töltöttem. — Emlékszem, egy kicsit irigykedve olvastam a könyvben azt a részt, amelyben a fiatalságáról Irt. Az egészet valamiféle felhőtlen boldogság lengte körül. Mintha ez a gondtalanság nem adatott volna meg a mai fiataloknak. Mintha mi már gondokkal születtünk volna. Pedig szegény világ volt... — Valóban nehéz volt az élet. Én sem származom milliomos családból... Talán több volt bennünk az optimizmus... Egy szép dolog van az életben, az, hogy az ember nem lát a jövőbe. Az volt a szép annak idején, hogy nekünk csak remélnünk kellett, hogy a világ megváltozik. Nos, ezt a reménységet vették el a mai fiataloktól. Amikor én ifjú voltam, nem létezett még atombomba, nem voltak koncentrációs és munkatáborok, nem volt Oswieczim és Hitler. Azt hittem, hogy jön majd egyszer egy királyfi hófehér paripán, és minden megoldódik. Ungváron voltam fiatal, ott éltem le fiatalságom szép szakaszát. Az ungvári iskolában diktálták belém az alapvető tudnivalókat. Megírtam, hogy a város főterét akkor Kossuth térnek hívták, később Masaryk tér lett, majd Horthy Miklós tér, utána Sztálin tér, végül az Újraegyesülés tere lett a neve. A város, a határok, az országok, a település szellemisége változott, csak a világ legszebb naplementéje maradt meg réginek. A naplemente, amelyben a Nagy hídról gyönyörködhettünk. Talán még áll az iskola, ahonnan 1918-ban, egy októberi napon hazaküldtek bennünket, mondván, valami változás lesz. No, de mindezt megírtam a könyvemben. Amikor az ember emlékezik, hátrafarol az időben. Akkor döbben meg csak igazán, mennyit is élt. Rengeteg ilyenolyan változásnak voltam a tanúja. Nehéz helyzetekben a félelmet és a bizonytalanságot viseltem el nagyon nehezen. A világ ma tele van félelmetes fegyverekkel. Senki sincs biztonságban. Ez a ma élő ember súlyos keresztje, amelyet mindenüvé magával cipel, s nem tud megszabadulni tőle. Nekem a múltat konzerválta a nosztalgia. S a jelen? A jelent ugyanolyannak látom, mint mindenki más. Ugyanattól félek, s ugyanabban reménykedem. Most már itt élek magamnak, egyedül. Sokat olvasok. Ezt azért hangsúlyozom, mert sokáig nem tehettem. Szemoperáción mentem át. Körülbelül két éve operálták a jobb szememet: belehelyeztek egy orosz lencsét. Hat hónappal ezelőtt a bal szememet műtötték: abba egy amerikai lencsét helyeztek. Megkérdeztem a professzortól, miért látok jobban a bal szememmel, mint a jobbal? Talán azért, mert ha behunyom az orosz lencsés szememet, az amerikai lencséssel több optimizmust látok? A professzor elnevette magát, s közölte, hogy a kettő között nincs ilyen összefüggés. Mindenesetre boldog vagyok, mert olvashatok, s eltölt a reménység, hogy talán ismét írni kezdhetek. Ha öt év múlva eljössz hozzám egy születósna ' beszélgetésre, talán már egy új Könyvről is be tudok számolni. Egy életrajzi regényt forgatok a fejemben. A saját életemen keresztül nem magamról, inkább a világról szeretnék képet festeni. Egyet biztosan tudok: a reménységet bele fogom ültetni a regénybe. A reményt, hogy ha ón már nem is, de talán az utánam következők egy olyan kort élnek majd meg, amelynek örülni is tudnak. Talán frázisnak hat, de e hit nélkül nagyon nehéz élni. Igyekszem reménységet meríteni jelenünk apró biztatásaiból, olvasmányaimból... Említettem már... nem szeretek félni... s őszintén szólva... meghalni sem. A saját halálomtól nem félek, csak a barátaim halálától. Mert mit is csinálok majd, ha itt maradok háromszáz évesen, egyedül, mint Čapek hősnője? Nem szeretem a halált, nem szeretek beszélni róla... Boldogságom, hogy látok, még ha a jobb szememen, az orosz lencsén nézem is a világot, mindegy. A lényeg: látok, s remélem egyszer írok még egy könyvet mindarról, amit hosszú életemben tapasztaltam. L. DUSIK ÉVA Fotó: Gyökeres Gy. A HÉT 7
