A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-20 / 38. szám

SZIÁMI IKREK Ha valaki netán a nyár elején azt hitte volna, hogy Európának ebben a térsé­gében unalmas két hónapnak nézünk elébe, akkor most el kell ismernie: alaposan melléfogott. A jugoszláviai helyzet — a folyamatos konzultációk és békéltetések ellenére — tovább romlott; ami ma Horvátországban fo­lyik, azt a legjobb akarattal sem nevezhetjük másnak, mint véres pol­gárháborúnak. Gorbacsov londoni út­ja után sem gondolta volna senki, hogy a konzervatív erők éppen a nyári vakáció idején próbálkoznak meg egy erőszakos hatalomátvétellel. Szeren­csére a pünkösdi királyság csak há­rom napig tartott, de ki merné azt állítani, hogy ezalatt sem zavartatta magát és a hideg nem futkosott a hátán. Úgy tűnik azonban, hogy Cseh­szlovákiában egyeseknek még ennyi izgalom is kevés volt; minden áron szerettek volna egy kis ricsajt csapni a kánikulában eltikkadt belpolitikai csa­­litban. Hetekig téma volt — téma lehetett! — a sajtóban, hogy ki hogyan reagált a Szovjetunióban történtekre. Ismét kiderült, hogy itt már senki nem hisz senkinek, hogy mindenki gyanús, aki a politikai színpadon mozog, le­gyen az főszereplő vagy éppen ku­lisszatologató. Aki pedig nem kapcsolt idejében, az hirtelenében keresett valamiféle mondvacsinált ürügyet, hogy ő is beleordíthasson az általános hangzavarba. Szlovákiában mi másról is lehetne zajongani, mint a szuvereni­tásról és a csehekkel való szakításról. A kétszázezernél is több munkanélküli meg a mezőgazdaság egyre kétség­­beejtőbb helyzete — úgy látszik — csak nagyon kevés politikust izgat komolyabban. Az ember csak ámul, milyen leleményesek egyes politikai pártok itt Szlovákiában, amikor a köztársaság elszakadását kell megin­dokolniuk. Ma már azok sem köntörfa­­laznak, akik korábban ködösítettek, homályban hagyták igazi szándékai­kat. A szlovák sajtó nagy része pedig lelkesen statisztál ebben a tragikomé­diában, mintha egyik-másik kolléga abban reménykedne, hogy felfigyel­nek az alakítására és a következő felvonásban esetleg főszerepet oszta­nak rá. A helyzet sajnos valóban komoly. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a cseh politikai pártok képviselői egyre gyakrabban látogatnak el Szlo­vákiába, hogy a helyszínen ismerked­jenek a problémákkal és közvetlenül az érintettektől szerezzenek informá­ciókat, mert másfél év alatt rádöbben­tek, hogy a sajtó is nagy mértékben felelős a kialakult feszültségért. Úgy tűnik azonban, hogy ez a hirtelen támadt aktivitás már elkésett. Szlová­kiában a közgondolkodást annyira átitatta az ország államjogi helyzeté­nek a kérdése, hogy még azok is a föderáció sorsáról elmélkednek, akik­nek egyébként semmi bajuk nem volt vele. Feltűnő és egyben elszomorító is, hogy a geopolitikai és a gazdasági szempontok teljesen a háttérbe szo­rultak; mintha Szlovákia elszakadása csakis a szlovák nemzet problémája volna. Még egyetlen hangoskodó szlovák politikustól sem hallottam olyan beszédet, amelyben megfogal­mazta volna a nemzeti kisebbségek jövőjével kapcsolatos véleményét egy majdani önálló Szlovákiában. Ez a hallgatás nem sok jóval kecsegtet bennünket. S ha ehhez hozzáveszem még azt is, hogy az elszakadás leghevesebb szószólói éppen azok az erők, amelyek a tavalyi hecckampá­nyokat sorozatban szervezték elle­nünk, akkor semmiféle illúzióim sem maradnak. Sajnos a szlovák térfélen alig van olyan politikai erő, amely a kor szintjén gondolkodna; a szlovák értel­miség zöme meglehetősen tájékozat­lan a pluralista demokrácia működé­séről Nyugat-Európában és Észak- Amerikában, készpénznek veszi, amit egyes "jól informált" újságírók és politikusok állítanak. Mértékadó hely­zetelemzés szinte elképzelhetetlen egy ilyen felbolydult méhkasban, hi­szen jóformán már egyetlen szlovák politikusnak sincs hitele igazán. Az ilyesmit jobb helyeken káosznak szo­kás nevezni, de nem szeretném fölös­legesen riogatni a kedves olvasókat. Csehországban általában értetlenül figyelik a szlovákiai belpolitika hullám­zásait. Sok cseh politikus számára egyszerűen rejtély, mi bajuk van a szlovákoknak a csehekkel és a föde­rációval, s ezért egyre ingerültebbek, amikor a téma szóba kerül. A Polgári Mozgalom néhány vezéregyéniségé­nek legutóbbi szlovákiai terepszemlé­je arról győzött meg, hogy még mindig nincsenek tisztában a lényeggel. A kérdést nem lehet úgy feltenni: föderá­ció vagy különválás. Elvégre nem barkochbát játszunk, hanem ennek a térségnek a jövőjét alakítjuk. A föderá­ció a szlovákok számára ma már csak egy üres doboznak tűnik, amit meg kellene tölteni valamivel, hogy ismét vonzó legyen. Az önállóság gondolata viszont nem több ábrándozásnál, egy valóban önálló Szlovákia működését igazából senki nem tudja elképzelni. Szándékosan írtam le a működés kifejezést, hiszen ebben az esetben ez a legpontosabb fogalom. Maradna tehát egy köztes helyzet, amit itt némelyek konföderációnak neveznek, de ehhez is legalább két partnerre lenne szükség, az viszont egyáltalán nem biztos, hogy Csehország hajlan­dó lenne-e konföderációra lépni Szlo­vákiával. Az elmúlt hónapokban gyakran ha­sonlították a csehek és a szlovákok viszonyát egy megromlott házasság­hoz, s talán ezért is kezelték sokan olyan felszínesen a kérdést. Ha egy házasság megromlott, akkor nincs mit csinálni, jöjjön a válás. Én viszont úgy látom, hogy ez a megközelítés eleve hibás. Nem házastársakról van itt szó, hanem összenőtt — sziámi — ikrekről. 1918-ban nem frigyre léptek a csehek és a szlovákok, hanem egy komplikált terhesség után császármetszéssel vi­­lágrajött egy újszülött, amelyről csak évtizedek múltán derült ki, hogy két feje van. Valakik most szeretnének meggondolatlanul hozzáfogni az ope­rációhoz, mielőtt még a konzílium tisztázná, megvan-e mindkét testrész­nek a saját szíve, mája, tüdeje, képe­sek lesznek-e külön-külön az önálló életre. Mert mi van akkor, ha valame­lyik létfontosságú szervből csak egy van? Honnan kerítünk egy berende­zést, amely mesterségesen életben tartja a szétválasztott testet? Ezekre a kérdésekre sajnos ma senki nem tud választ adni. És félő, hogy nem is akar. LACZA TIHAMÉR

Next

/
Thumbnails
Contents