A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY 12. Gyűűlós! — Ezt az oldalt még befejezem — mondta Fanni, fél kettő elmúlt már, amikor felocsúdott, s rohant a "pálmaligetbe". Már csak állóhely jutott neki az ajtófélfánál. Mellette Cs. Lengyel Karcsi, a jó tollú kolléga támasztotta a falat. — Miről volt szó eddig? — A szokásos program: a számok értékelése, miegymás, anyagi létünk eddig sem igen napsugaras egén sűrű felhők gyülekeznek — súgta Karcsi mély gyomorhangon, minden szónak nyomatékot adva. — Bélus szónokolt már? — Ma valahogy félárbocra helyezte magát, pontosabban képzelete dagadó vitorláit... — Karcsikám, Így sem jó a képzettársítás... — De jellemző, nem? Azt azért elmondta, hogy valamit csinálnunk kell, mert megnövekedett a lap remittendája. Ha ehhez a papír- és a nyomdai árak egy újabb emelése társulna, végünk. — Valahogy emelni kellene az előfizetők számát. Az emberek unják már a sok politikát. Valami habkönnyű regényt kellene hetente egyszer-kétszer közölni a lapban, folytatásokban. Szerintem a hívő emberekre is többet kellene gondolnunk, — szónokolt Ágoston László, s amikor azt mondta, hogy "habkönnyű", melléig érő tokája finoman megrezdült. — Az átmenet a másfajta társadalmi struktúrába nemcsak a társadalom makroszerkezetóben okoz gondokat, de az emberek lelkében is zavart kelt. Ilyenkor a legáldásosabban a vallás, a hit segíthet. Én mindig is hívő ember voltam, s tudom, a hit megerősít a rosszal szemben, vígasztal, új perspektívákat világít meg a lót horizontján... — Fannika, emlókszel-e Ágoston Lacira, amikor néhány éve, ugyanezen a helyen azt mondta, hogy ő ugyan nem párttag, de kommunista...? — Attól még lehetett hívó, nem? — súgta vissza Fanni. — De ha akarod, megkérdezem tőle, most mindjárt, hangosan. Jó?... — mondta sokat sejtető pillantással, s élvezte, hogyan nyitja tágra a szemét Karcsi. — Ne hülyéskedj! Ugyan minek? Szegény Laci, ki akarja húzni nyugdíjig. Mindig is szeretett gyűléseken szónokolni... — De minek? Nézd, a pocakja, az a "habkönnyű" csakúgy remeg a nagy igyekezettől. Ágoston kolléga után Bélády Ica szólalt fel. Fanni nem nagyon kedvelte, mert túlságosan nagypofájú volt, de talán volt benne egy hajszálnyi szakmai irigység is, 18 A HÉT mert Ica helyenként remek riportokat írt. A belkereskedelemmel kapcsolatos témákra vadászott. Ahogyan mondani szokás, igazi riporteri "vénával" áldotta meg a teremtő. Stílusbeli hiányosságait, mint a rövid kardot, egy sajátos lépéssel toldotta meg: a rámenőssógóvel, amely azonban más téren is megmutatkozott. Szerette a férfiakat, s ezt nem is titkolta. Öregedő férje biztosan tudta, s megbékélt vele, mert Ica amúgy remek háziasszony volt. Olyan vacsorákat meg ebédeket kanyarított szinte a semmiből, hogy mindenki megnyalta utána az ujját. — Szerintem a folytatásos regény közlésének a gondolata nem éppen elvetendő. Megkérhetnénk mondjuk Lovicsek Bélát, hogy hótról-hétre írjon összefüggő fejezeteket, amelyekbe beleszőnó napjaink történéseit. Fűszerezhetné egy kis drámával, egy kis szex-szel... Ez amolyan lektűr kellene, hogy legyen. Valami olyasmire gondolok, mint a TV-ben a Szomszédok... Nem is olyan rossz ötlet, kapták fel a fejüket többen. Remek. Lehet, hogy jobban fogyna az Esti Szó, legalábbis a dupla szám szerdán. — Én nem tartom jó ötletnek — kiabált közbe harsányan és teljesen váratlanul Cs. Lengyel Karcsi. — Te még túl fiatal vagy, nem tudod mi kell az olvasóknak, az egyszerű embereknek — harsant fel ismét Ágoston tata hangja. — A hit fontosságát is bele lehetne szőni a történetbe. Az egyik főszereplő lehetne egy lelkész... — Lehet, hogy nem tudom, mi kell az embereknek, de ennek a jó irodalomhoz semmi köze sincs. — Persze, hogy nincs, Karcsika — szólalt meg gúnyosan Ica. De el kell adnunk a lapot, a létünkről van szó, fiacskám. A maga, az ón, meg mindannyiunk fizetéséről... — Akkor inkább elmegyek lapátolni — morogta a foga között szűrve a szót Karcsi... — Most már nem lesz avantgárd, meg kísérletezés — szónokolt tovább Ica. — Lektűr lesz, babám, ha tetszik, ha nem... — Jó lenne, ha nem gúnyolódnál — lépett közbe Fanni. — Karcsi arra céloz, hogy egyfajta színvonalat azért mégiscsak tartanunk kellene. A ponyváig mégsem süllyedhetünk... — Nem ponyváról beszéltem... Mielőtt elfajult volna a helyzet, Pusztaszeri Béla, aki tiszta szívből utált mindennemű konfliktust, határozott hangon vetett véget az eszmecserének. — Kedves kollégák, úgy hiszem a javaslaton gondolkodnunk kell még — mondta királyi többesben. — A szerkesztőbizottSZERDAHELYI TAMÁS mk ságon visszatérünk még a kérdésre... Szalad az idő, intézzük el még a legfontosabbakat. A jövő héten viszpnylag kevesen leszünk, mert öten az Új Magyarország vendégei lesznek. Meghívtak bennünket egy kis tapasztalatcserére. Úgy gondoltam, elsősorban a fiataloknak van szükségük erre. Az érintettekkel ón már beszéltem, vállalják az egyhónapos ottlétet Pesten. — No Karesz, te mész. Amikor ón voltam kezdő, engem bezzeg nem küldött sehova a hájfejű, sztálinista főnököm. Ez a vonat is végleg elment... — Megkérem a kollégákat — folytatta Pusztaszeri, — segítsenek betölteni az űrt. Csómy Jenővel és Kiss Domokossal már beszéltem. Horák Fanni a belpolitikai rovatot erősíthetné meg. Mindjárt megkérem, Fannika... holnapután el kellene mennie a Mártoni Gépgyárba. Úgy hallottam, a japánokkal próbálnak üzletet kötni, új gyártási technológiákra lenne szükségük... Fanni dühösen kapta fel a fejét. — De főszerkesztő úr! Ehhez a témához ón nem értek. Ez nem az ón asztalom. Ha még azt akarná, hogy mezőgazdasági témát dolgozzak fel, isten neki! Ahhoz sem konyítok, de legalább van hozzá egy kis vonzalmam. De az iparhoz nem értek! Nem küldhetné valaki mást? — Holnaputánig bezárólag mindenkinek megvan már a maga dolga. A Szlovák Nemzeti Tanács ülésére is el kell valakinek mennie, mert Laky Feri beteg. Gondolkoztam már rajta, sajnálom. Nincs más • megoldás. Egyszer kibírja. — Tamási — szólt oda Szerdahelyinek, mintegy jelezve, hogy befejezte az előbbi téma megtárgyalását. — Leadtad már a cikket a holnapi számba? Tudod, a Popóly Gyulával készített interjúra gondolok, ... a Magyar Néppártról... Égy óra múlva megvagy? Jól van... Az ember mindig csak egy lépésre van az örökkévalóságtól, függetlenül attól, tudatosítja-e vagy sem. Az ember álmaiba víziószerűen úsznak be az ébrenlét szorongásai, felerősítve, kiegészítve, sokszor túlszárnyalva azokat. Az ébrenlétből az alvás öntudatlan régióiba érve Fanni előtt a szorongás új dimenziói nyíltak meg. Ott áll a tájban, melyet a szürkület furcsa fénnyel von be. Valószerűtlen fénnyel. Álomszerű minden — gondolja Fanni, ha tudná, hogy tényleg álmodik. így csak áll a tájban és néz. Mintha vihar közeledne, meleg és párás a lóg, s olyan fény simítja végig a tájat, mint Van Gogh képein a sárga. Poros mezei úton indul el. Nem fáj
