A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
ÉGTÁJAK Szabó Dezső A fordított MuHHer Olyan családban született, amilyeneket a romantikusok s a rómregények régen kikompromittáltak az irodalomból. Az apja szívbajos, részeges kishivatalnok volt. Ebédelni a kocsmában ebédelt, s csak esténként jött haza különböző hangulatú részegségben. E fokozatoknak megfelelően sírt, szavalt, vagy verte a feleségét s gyermekeit. Emellett ordítozta, hogy ő nemes szívének az áldozata, a családja mégis a halálba akarja kergetni. Mert az asszony ellene felbujtatja saját gyermekeit. Néha az ordítozás, verekedés közben rájött a szívbaja, elvágódott a földön, s a bortól gőzölgő, kékült arcú ember ott vergődött visítozó, véresre vert gyermekei közt. Imre két bátyja két izgága kamasz volt, kik buzgón követték apjuk példáját. Tekeregtek, ittak, s csak káromkodni, követelőzni és fenyegetni jöttek haza. S ha anyjuk kérőn — szomorúan feddte őket, dühösen ordítozták: — Igaza van tatának, mama az oka mindennek, mama kerget el minket a háztól. Két leány is volt. Egy tizennyolc és egy tizenhat éves. Öröklés s a rettenetes családi élet mindkettőt hisztórikává tette. Az anyjuk szavára egyáltalán nem adtak, s csak az apa rúgásaitól féltek. De az anya nem mert soha szólni róluk férjének. Egész nap az utcán egymás között vagy a fiúkkal veszekedtek, vagy anyjukra acsarogtak, rikácsoló, hisztérikus dühvei. Az anya volt természetesen az egész család bűnbakja. Imre volt egyetlen menedéke. Mintha a rossz kifáradt volna a fajban már, mikor ő született. Szelíd, jó tanuló gyermek volt. Ha a család nem volt otthon, órákig letérdepeltek, s imádkoztak a többiekért. Vagy egy régi, képes Petőfiből olvasott fel anyjának. Esténként édesanyja rendesen már hét órakor lefektette. Megimáztatta, megcsókolta, betakarta. De ő nem aludt el. Szemei az órára meredtek, szivét a párna alatt hallotta dobogni, s várta, mikor jön haza apja. Egyszerre aztán botladozó lépések hallattszottak, az apja belökte az ajtót, megállt a küszöbön, s mámoros, vörös eres szemeivel kereste, hogy miért legyen dühös. Aztán jöttek az orditozások és ütlegek. Ő a paplan alá fojtotta a sírását, s mikor már nem bírta tovább a rémületet, elaludt. Almaiban rendesen az apjával viaskodott. Volt Imrének egy nagy öröme, egy régi kukker, mit keresztapjától, egy szőrös fülű állatorvostól kapott. A kukker nem mutatott ugyan nagyon messze, de a dolgok szélei szivárványszínűek voltak benne. Ez nagyon tetszett neki. Azt hitte, hogy minden dolognak, a legcsúnyábbnak, a legszürkébbnek is a belseje, lényege szivárvány, s hogy csak jól meg kellene szorítani őket, hogy a ragyogó színek kicsorduljanak belőlük. Egy este olyan boldog elmerüléssel olvasta Tamás úrfi kalandjait, hogy édesanyjának nem volt lelke a szokott időben lefektetni. Még az apjáról s az óráról is megfeledkezett. Az apja kiadta a parancsot, hogy ezen az estén kocsonyával várják. Imre csak akkor rezzent fel, mikor apja egész szélesre lökte az ajtót. A tél gőzölögve ömlött be a szobába. Az öreg megállott a küszöbön, igyekezett egyenesen tartani magát, fejét felszegte arra, 16 A HÉT amerre a kalapja konyult, s kihívóan kérdezte: — Van kocsonya? — Persze, hogy van — felelt az anya. Az apa szárazon, ingerülten köhögött. Látszott, hogy dühös, hogy nincs miért dühösködnie. Az ajtót becsapta, kalapját, kabátját az ágyra vágta, leült a terített asztalhoz. Otthonának látása mind nagyobb dühre forrta a vérét. Az anya elébe tette a kocsonyát. Ő megint köhintett, felvette a kést, villát, s vágott egyet úgy, hogy a nehéz asztal belerendült. Aztán felordított: — Ez kocsonya? — Hát mi egyéb volna? — szólt csillapító szelíden az anya. — Ringyó, megeszitek az életemetl — s ezzel a tál kocsonyát úgy vágta a szoba közepére, hogy a reszketősének a darabjai az Imre arcába repültek. — Tatának nem lehet semmit a kedvére tenni — szólt a nagyobbik leány, ki ma nagyon idegesen jött haza. — Már te is, te is eltanultad anyádtól, te utca Kati, te bulándra! Egy perc alatt ordítozás, ütlegelés, zokogás viharzott fel a szobában. Imre kétségbeesetten tipegett a szobának abban a szegleKülönös mosolygás jött a gyermek ajkára. Egy percre valami furcsa kétkedés állt eléje, mely mintha mindig ott settenkedett volna a tudata mélyén. Külsőén való-ó az egész dolog, vagy csak az ő lázas szemében van, s ő vetíti ki onnan? Elvette szemei elől a kukkert, s az újból ráömlő rettegésben érezte az előbbeni percnyi megkönnyebbülést. Megint szeméhez tartotta a fordított kukkert, s le nem vette addig, míg az apja elfáradva végig nem dőlt az ágyon, s a szobában a zaj halk szepegósbe csendesült. Imre úgy feküdt le a kukerral, s egész éjjel a kezében szorongatta. Ez éjjel nagyon mulatságos álmai voltak. Apját látta Tamás úrfival bakfüttyöt játszani, s ő tele torokkal nevetett furcsa mozdulataikon. Ettől az estétől kezdve a gyermek egész mélyében megváltozott. Feltűnő idegessége elmúlott, nyugodtabb, derültebb lett. Esténként nem gyötörte úgy szivét a félelem, csendesen tanult vagy olvasott, s ha apját hallotta jönni, a vackába sunnyogott. Bármikor volt jelenet a családban, maga elé tartotta fordítva a kukkert, menekülő biztonsággal. És már nem okozott olyan idegrázkódást semmi, sokszor mosolygott is a távoli kis alakok kicsikés borzasztóságán. Csak az anyját sajnálta még a fordított kukkeren tében, mely az ő zuga volt. Nyitott szájából hangtalan, száraz szavak jöttek ki: — Édes tata, ne haragudjék, édes tata, ne haragudjék. — Szemeiből kényszeredett, apró könnyek szűrődtek elő. Ideges gyötrelmében egymás után vette kezébe a dolgokat cókmókjai közül, s aztán ismét letette anélkül, hogy tudta volna, mi volt a kezében. Nehogy az apja azt mondja, hogy ő is beleegyezik a dologba. Az öreg kukker is a kezébe akadt. Gépies, tudatlan mozdulattal a szeme elé tartotta. A kukkert megfordítva tette a szemeihez. Sokszor nézett már így vele, s most mégis különös meglepetést érzett. A szoba nagyon messzinek és nagyon icike-picikének látszott. S ebben a kicsike s messzi szobában apró, egér nagyságú alakok őrült gesztikulálással ordítoztak, egy kis vörös paprikajancsi — az ő egész életüket remegtető rettenetes apa — egy picurka lányt ütlegelt, köröttük a többi kis alak hadonászott. Az ordítozás és zokogás tragikusan nagy volt, de az alakok olyan kicsinyek, távoliak és komikusak. keresztül is. De őt ezután még jobban szerette, s még engedelmesebb volt. Ezzel — úgy gondolta — tartozik megfizetni, hogy ő már nem osztozik olyan gyötrelemmel a közös sorsban. A menekülésnek ez a különös módja lassan teljesen átalakította testi és lelki látását. Ha otthon, az iskolában vagy bárhol valami tragikus, tömeges, patetikus jelenet adódott elő, úgy látta azt, még ha nem is volt kéznél a kukkere, mintha fordított kukkeren nézné. Olyan állandó, organikus jellegűvé lett nála e látásformája, minden ilyen eseményt olyan messzinek, kicsinynek és megbocsáthatóan komikusnak látott, hogy arcán állandóan ott volt az okos gyermek mosolygó, elnéző kíváncsisága. A fájdalom, a rettegés kihalt belőle, s testileg is szépen, gazdagon kezdett fejlődni. De egy különös akadály is volt ebben a látásban. Anyjától élénk, előrerohanó, altruista donkisottságot örökölt. Mikor a temperamentuma belelendítette valami véleménybe, csatába, tervbe, a lelkesülés legmagasabb
