A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-13 / 37. szám

" ...én még egyszer innen

ÉLŐ MÚLT

1944 decemberében már nyilvánvaló volt, hogy a háborúnak heteken belül vége. Szlovákia területén is egymás után szabadultak fel (ha nem tévedek, ez a kifejezés használatos még ma is) a települések. Ez a felszabadulás azonban nem mindenki számára volt örömteli. Mert kegyetlen ára volt a szabadságnak, kegyetlen számlát nyújtott be érte a "felszabadító".

Malinovszkij marsall csapatai 1945 januárjára megtisztították Tornalját és környékét a németektől. Lenke, Hubó, Kövecses, Recske, Abafalva, Szentkirály lakosai végre fellélegezhettek: vége a háborúnak, s ki tudja, talán nemsokára hazajönnek az apák és fiák, férjek és testvérek is. De helyettük mások jöttek. Az orosz katonai parancsnokság emberei járták a falvakat, kíséretükben gyakorta ott volt a Párt embere is. "Egy kis munkára" szólt a toborzás, s ez volt az az akció, mely később "malenkij robot" néven vonult be a történelembe, mint a sztálinizmus egyik legembertelenebb gaztette.

Azt a napot, 1945. január 23-át biztos, hogy soha nem felejtik el Lenkén, de a többi faluban sem. Összesen százhuszan emlékezhetnének — ha még mindannyian élnének, akiket az NKVD-sek azon a napon összegyűjtöttek. Köztük volt Ondrejsíkné Jankósik Magda is. ő így emlékszik a történtekre:

"Előző este jöttem haza Tornaijáról, ahová az oroszok vittek hidat javítani a nővéremmel együtt. Beteg voltam, lázasan feküdtem még másnap reggel is, amikor azzal állított be hozzánk egy orosz meg egy tolmács, hogy azonnal menjek a bíró házához. Hiába volt 40 fokos lázam, menni kellett. Lenkéről akkor már nyolcán voltak ott. Úgy mondták, hogy a szomszéd községbe visznek romot takarítani. Amikor beesteledett, a katonák felhajtottak bennünket Hubóra és betereltek egy épületbe, ahová a hubóiakat gyűjtötték össze. Ott azt mondták, hogy Miskolcra visznek hidat javítani, s üzenjünk a rokonainknak, hogy hozzanak nekünk egy heti élelmet meg meleg ruhát. De onnan még aznap éjjel

11-kor elindultunk. Ahogy mentünk keresztül a falunkon, a házunk előtt is elmentünk. Láttam, hogy ódesapámók még világítanak, hogy engem virrasztanak. Kiáltani szerettem volna, hogy itt vagyok — de nem mertem."

A menethez Abafalván további "munkások" csatlakoztak, s az immár 120 főre emelkedett csoport Miskolc felé vette útját. A megfélemlített emberek az éjszaka kellős közepén, a legnagyobb hidegben gyalog tették meg az 50 kilométeres utat. A miskolci rendőrlaktanyában, ahová bezárták őket, már ott voltak a Tokaj és Szerencs vidékéről elhurcoltak is. A következő napokon még további transzportok érkeztek, férfiak és nők, fiatalok és idősebbek, mintegy 1500-an zsúfolódtak össze a katonaságtól körülvett épületben. Mint a futótűz, terjedt el köztük a hír: Szibériába viszik őket. A lénkéi Nagy Erzsébet és 16 éves húga sírva vigasztalta egymást. Félelmüket csak növelte, hogy amerre néztek, mindenütt fegyvereseket láttak.

Elérkezett január 31 -e. A rendőrlaktanya foglyait a géppuskás katonák felsorakoztatták, és a szomorú menet megindult a miskolci vasútállomás felé. A túlontúl kíváncsi bámészkodókat lövésekkel riasztották el. Egy óra sem telt belé, s a halálra rémült emberekre rázárultak a marhavagonok ajtajai.

"Két hétig tartott az út — emlékezik vissza Pásztorné Nagy Erzsébet. —

Nappal mindig valami mellékvágányon vesztegelt a szerelvény, és csak éjszaka folytatta útját. A nagy hidegben egymást melegítettük. Amíg tartott az élelmünk, ettünk, aztán már éheztünk. Úgy emlékszem, egyszer adtak be némi nyershúst, és sokadszori könyörgés után vizet. Azonkívül semmit. Illemhelyül a vagon végébe vágott lyuk szolgált."

A szerelvény 1945. február 18-án érkezett meg a célállomásra, Vorosilovkába. A fertőtlenítési procedúra után a kimerült csapat gyalogmenetben tette meg, a többkilométeres utat a dombaszi lágerekig. A megérkezésük pillanatában szemük elé táruló látvány döbbenetes volt.

"A lágert két sor szögesdrót vette körül — idézi föl az akkor látottakat Jankósik Magda —, a tábor négy sarkán őrtornyok állottak, a tornyokban fegyveres őrök figyelték a bevonulásunkat. »No, kurva németek — mondta egy orosz tanítónő a kapuban, — nem a körmötöket fogjátok ezután piszkálnil Ott fogtok mind megdögleni a bányábanl« Azt hitte ez a szerencsétlen, hogy németek vagyunk, mert a tiszt németül beszélt hozzánk. Pedig egyikünk sem volt német, mindannyian magyarok voltunk, fiatalok és ártatlanok."

Donbaszban két láger volt, egy a férfiak, egy a nők részére. A lágerekben fűtetlen helyiségek, deszkapriccsek várták az érkezőket. És persze munka — nagyon kemény munka. Nők és férfiak egyaránt a kilométerekre levő bányába jártak dolgoz-6 A HÉT