A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
SZÉCHENYľ-EMLÉKVERSENY Kiművelt emberfő "A közértelmessóg azon jel, melynél fogyást a bölcs a nemzeteket mázsálja." "A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma... Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő emberi agyvelőnól nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje." A XIX. század magyar társadalma legjelentősebb alakjától származnak ezek a szinte szállóigeszerű kijelentések. Annak a Széchenyi Istvánnak a tollából, akit a köztudat szerint legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezett ki a legnagyobb magyarnak. S illene is rá a jelző, mondta róla egy másik méltatója, ha minden magyar hasonlítana abban Széchenyihez, amiben ő a legnagyobb volt, tudniillik, hogy eszmék és tettek senkinél nem tartanak úgy egybe, mint nála. Közéleti pályájának kezdetét szinte képszerűen kimerevíthetnénk (mint ahogy készült is ilyen képzőművészeti alkotás): 1825-ben az alsótábla ülésén, ahol a magyar nyelv művelését célzó tudós társaság alapításáról volt szó, felállt az akkor még huszárkapitány Széchenyi István, s a hagyomány szerint az alábbiakat mondta: "Magam is kész vagyok a nemzetiségért mindent megtenni. Ha feláll egy olyan intézet, amely a magyar nyelvet kifejtse, birtokaim egyévi jövedelmét ajánlom fel céljaira..." ___ így indult nemcsak Széchenyi István közéleti pályája, hanem a magyar társadalom fejlődésének az a reformkornak nevezett korszaka, melyben a nemzeti kultúra soha nem látott mértékű színvonalon fejlődött. Nagy nemzeti intézményeink (Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház, Magyar Tudományos Akadémia) ekkor kezdik, illetve bontakoztatják ki tevékenységüket. 5 mindhárom intézmény létrehozásában van szerepe a Szóchenyi-családnak. Igaz, országgyűlési ajánlata hirtelen a közélet fényébe emelte Széchenyi Istvánt, de az csak saját korábbi pályájához viszonyítva igaz, a családi hagyományok igencsak az ilyen cselekedetek felé orientálták. A Szóchényi-család már korábban is sokat áldozott a nemzeti kultúra fejlődéséért. Apja Széchényi Ferenc 1802-ben, majd 1818- ban a nemzetnek ajándékozta könyv- és kézirattárát, majd óremgyűjtemónyót, ezzel megalapozva a Magyar Nemzeti Múzeumot. Széchenyi István korábban a katonai pályán jeleskedett. A Napóleon elleni háborúban többször kitüntette magát, különösen a népek csatájának nevezett lipcsei csatában 1813-ban. A katonai pályát azonban nem tekintette életpályának (sérelmek is érték) s különösen külföldi utazásai, Wesselényi Miklós barátsága (vele utazott külföldön) voltak azok a tényezők, s természetesen a családi hagyományok, 6 A HÉT melyek a nemzet szolgálatába állították minden erejét. Leghívebben Naplójában vallott ezekről a céljaikról, a kor szellemének megfelelően patetikus hangnemben, de igaz és őszinte szándékkal: "Életemmel, véremmel szeretnék segíteni rajta (ti. hazáján), s osztozván vele együtt szenvedve sorsában... A legnagyobb vonzódást érzem arra, hogy a népet, melyet hón szeretek, oktassam, emeljem, emberré neveljem." Pályájának kezdetén igen erősen működött benne az a szándék, hogy nemzetének műveltségét emelje, hogy, az ő szavával a közértelmessóg terjedjen. Minden jelentős írásában tetten érhető ez a nevelési szándék, ha a tartalom némelykor kizárólag gazdasági kérdéseket tárgyal is. Legjelentősebb műveiben mély elemző erővel taglalja az állapotokat, de soha nem reked meg az állapotok föltárásánál, mindig tanácsot is ad, tehát a nevelői szándék tetten érhető. A Hitelben látjuk először feltűnni körvonalait annak a reformpolitikának, melyet aztán Széchenyi következő két művében, a Világban és a Stádiumban bővebben kifejtett, s számos hírlapi cikkében, beszédében és a későbbi vitairat jellegű könyveiben (Kelet Népe, Politikai programtöredékek 1847) is kiegészített s megvilágított. Másrészt szakítás volt ez a program mind a kormányzat, mind az ellenzék eddigi politikájával, de sok tekintetben az egész közfelfogással isľ A közjogi sérelmekre alig vetve ügyet, a nemzetet arra kezdte tanítani Széchenyi, hogy boldogulását önerejéből keresse; a kormányzat hibái helyett saját hibáinkat, elavult intézményeinket jelölte meg, mint bajaink tulajdonképpeni kútforrását; a haladás és boldogulás eszközéül az ország gazdasági életének és szervezetének új alapokra fektetését s a közműveltség emelését ajánlotta. A múlt iránti rajongást sokszor maró gúnnyal illette, különösen a Hitel c. művében, s a jövőbe mindig bátran tekintett. Művei a kor tiszta romatikus stílusában íródtak, szinte szépírói tehetségről árulkodnak. Romantikus körmondatai mégis áttekinthetőek, hiszen Széchenyi mindenkor, mégha szenvedólyhangulatban is, ennek megfelelő irói eszközökkel is, de az értelemhez akar szólni. A Hitel kapcsán írja Kemény Zsigmond, de tulajdonképpen Széchenyi minden művére jellemző: "Egy lángésznek ragyogó és szabálytalan műve, egy higgadt izgatónak a lelkesedése és a költői képzelet virágai közé takart vakmerő kezdeményezése, az eszmékben s később az intézményekben nagy forradalmat idézett elő." Széchenyi nyelvi leleményessége, sőt, nyelvújítói igyekezete is figyelmet érdemlő (az ön szavunkat is neki köszönhetjük). Munkái mellett egyre több erejét a gyakorlati gazdasági tevékenység kötötte le, de a művelődés, az anyanyelv ápolásának ügye élete végéig fontos volt számára. Különösen az Akadémia tevékenységét kísérte figyelemmel. Mikor 1827-ben megindult az Akadémia szervezése, abból aktívan kivette részét, sőt, az 1830-ban kinevezett vezetőségben az elnöki tisztséget töltötte be. Egyik legjelentősebb akadémia beszédét 1842-ben az Akadémia díszülésén mondotta. Később beszédét annyira fontosnak tartotta, hogy külön is megjelentette A magyar Akadémia körül címen. Itt elmondott gondolatai, különösen a magyar nyelv törvénybeiktatása körüli bonyodalmak kapcsán ma is aktuálisnak tűnhetnek. Az alább közölt részletek Széchenyi szópirói stílusára is fényt vetnek, nemkülönben nyelvi leleményességére. "Törvényeink egy hajszállal sem rendeltek többet, mint hogy a holt latin szó helyébe az élő magyar lépjen és a közigazgatás nyelve azon faj nyelve legyen, melytől nemcsak az ország vévé nevezetét, hanem mely az alkotmányos létnek is törzsöké. És most kérdem, s hazánk fő heveseitől kérdem: ugyan annál maradtak-e, mit a törvény parancsol, ti. hogy a latin szó helyébe lépjen a magyar, vagy kalandoztak-e ezen határon néha túl? Régibb intézetek s egyesületek körébe, hol nem magyar volt a szó, mert alkotóik sem valának magyar ajkúak, ugyan nem tolta-e a magyarság máról holnapra itt-ott be? Ugyan hány szent szónoklat nem vala elvileg s parancsra intézve magyar nyelven olyan hallgatókhoz, kiknek tizedrésze sem veheté azt be lelki táplálékul? De ugyan feleljünk egyedül azon egyszerű kérdésre' amely körül forog a csalódás, de nekem legalább úgy látszik, mintha rögtön le kellene esni a legvakbuzgóbb szemeiről is a fátyolnak, hogy valljon: ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e miképp neki azért már magyarrá is kellett volna átalakulnia? Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül nyelvmesterekre. sőt, legyünk rögtön magunk is mind azokká, hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ, s meg lesz mentve s feldicsőitve fajtánk. Nyelvet, nemzeti sajátságot, ily felette könnyű szerrel azonban, én legalább úgy hiszem, még csak biztosítani sem lehet, annál kevésbé szilárdabb, tágabb alapokra állítani, minthogy — és itt különös figyelemért esedezem — a szólás még korántsem érzés, a nyelvek pergése korántsem dobogása a szívnek, és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még." Kovács László Kérdések 1. Milyen itézményt neveztek el apjáról, Széchényi Ferencről, s milyen célokat szolgál ma ez az intézmény? 2. Mi volt megalakulásakor a neve a Magyar Tudományos Akadémiának, s mi volt a legfontosabb küldetése? 3. Melyik művében található a legismertebb Szóchenyi-szállóige: "Sokan azt gondolják Magyarország volt—ón azt szeretném hinni, leszľ Mikor jelent meg ez a könyv, és kiknek ajánlotta?
