A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
GONDOLKODÓ Másik történelem Ha azt mondom: "a háromnapos vihar után kiderült az ég", akkor aki ezt végigolvassa, tudja, hogy három nap és három éjen át fújt a szél, zuhogott az eső, esetleg — lóvén nyár — azt is hozzágondolja, hogy az ég villámlott és dörgött. Hogy — mert ez is együttjár a viharral — az orkán leverte a fákról a gyümölcsöt, letördelte a faágakat, megrongálta a házak tetejét, szétszórta a petrencébe rakott szénát... Ugyanakkor az olvasó tudja azt is belőle, hogy véget ért az ítéletidő, ismét nyár van. Vagyis egyetlen rövid mondat oly sokféle információt rejthet magában, hogy ha azt az adott nyelvi közösséghez tartozók közül bárki elolvassa, és kibontja, fokról fokra tágul az események sora. Megszínesedik a háttér — a ki nem mondottak által, azzal, ami a "sorok között" rejtezik—, és a közölteket átéljük, vagy újraéljük. Mindezt természetesnek találjuk és szinte nem is figyelünk arra a csodára, amelynek pedig részesei és birtokosai vagyunk — az anyanyelv által. Vannak nálunknál szerencsésebb nemzetek, amelyeknek az anyanyelvről, az anyanyelvi jussról, annak csodájáról, csodálatos szépségéről, szükségességéről, de főleg védelméről nem kell soha gondolkodniuk. Nem is hiszem, hogy egy angol, német vagy pláne egy francia számára ez kérdésként bármikor is felmerülhetne. Az pedig, hogy küzdenie kelljen érte, mint létezésének egyik meghatározó attribútumáért, szinte nevetségesnek tűnő paradoxon. Küzdeni valamiért, ami természetes tulajdonunk?! Azért, ami évszázadok, ha nem évezredek óta nemzedékről nemzedékre hagyományozódott, amely magában és magával hordja azt, amit európai kultúrának mondanak?! Azt hiszem, ha kérdeznénk egy angoltól vagy egy franciától valami ilyen vagy hasonló feleletet kapnánk. A feltételezések azonban ellebegnek, s nem marad utánuk semmi, s így a mi hétköznapi gondjaink — az anyanyelviek — változatlanul megmaradnak. Még akkor is, ha az utóbbi hetekben, hónapokban egyre kevesebb szó esik róluk. A hallgatás, amely olyképpen is felfogható, hogy ilyen gond nincs is, elleplezi a nagy csönd mögött meghúzódó realitásokat. Történetesen, hogy a "hivatalos nyelvről" kiadott törvény gyakorlati érvényesítését amúgy suba alatt folyamatosan és erélyesen "szorgalmazzák" különböző rendeletek és körlevelek által. Természetesen nem a Tátra környékén, hanem azon térségek településein, ahol és amelyben a magyar népesség jelenti a "többséget". Ezek az említett körlevelek finoman fogalmazott fenyegetéseket is tartalmaznak olyan esetekre, amikor a helyi önkormányzat a saját belátása szerint dönt a település, valamint az utcák, terek stb. elnevezéséről, netán kétnyelvű jelöléséről. Ma már, sajnos, a járási hivatalok — és hivatalnokok — több törvényre és törvényerejű rendeletre hivatkozhatnak, amikor a jelzett körleveleket megfogalmazzák. Az ilyen körlevelek olvasása után mit tehet a nemzetiségek lakta település megválasztott polgármestere és a választmány?! Vagy dacol a törvénnyel, s ragaszkodik természetes jussához, vagy fejet hajt a hatalom újabb diktátuma előtt. Ha így, ha úgy cselekszik, szembe kerül önmagával, saját lelkiismeretével, nemkülönben választóival az egyik oldalon; a másikon pedig a hatalommal, amelyet végül is ő képvisel. Aligha hiszem, hogy ebben a helyzetben megtalálja a lelki békét. S itt még az sem jelent megoldást, hogy melyik magyar mozgalom tagja. Mert végtére is. ha ugyanarról másként is gondolkodnak, de bármit gondolnak is, azt magyarul gondolják. Ennek, legalább ennek, így kéne lenniel A települések nevei, az utcanevek azonban csupán az anyanyelvi juss külső jelei; azt mutatják — ha mutathatják —, hogy az adott területen milyen nyelvű nép vagy népcsoport él. Nálunk történetesen két nemzet és két kultúra egymás mellett élését jelenthetnék az errelátogató idegenek számára. Amolyan etnikai igazodási és tájékozódási rendszert — ha volnának kétnyelvű feliratok, névtáblák. A hivatalos nyelvről kiadott törvény azonban ezt az európai többlet-lehetőséget semmisíti meg a maga korcs szemléletével és hegemonisztikus kizárólagosságával. Mert a gyakorlatban semmi egyébről nincs szó, mint annak bizonyításáról, hogy a nyelvhatár és az államhatár azonos, hogy ugyanott vonható meg. Hogy ez nyílt csalás, az lényegtelen semmiség. Peter Neide — az időben a brüsszeli Többnyelvűségkutató Intézet igazgatója volt — 1986- ban egy interjúban ezzel kapcsolatban mondotta, hogy a kisebbségek helyzete ott súlyos, ahol "olyan államokban élnek, amelyek maguk is az identitásukért küzdenek, és megkísérlik az államhatárt összhangba hozni a nyelvi határokkal". A nyelvtörvóny, a körlevelek — de még a határvidékre telepített katonaság is — annak a több évtizedes hazai törekvésnek a szerves részei, amellyel azt az "összhangbahozatalt" igyekeznek megteremteni. A "konyhába visszaszorított anyanyelv", ahogy Géczi Lajos egyik tanulmánya címében megfogalmazódott a szlovákiai magyarság nyelvi állapota, egyértelműen a törvény kalodájába szorítottságot és az azzal együttjáró nyelvi leépülést mutatja. Azt, hogy a szlovákiai magyarság nyelvi tudatából a középső, köznyelvi réteg mára kiveszett, vagy — jobb esetben — kiveszőben van. "A nyelv — mondja az előbb már idézett beszélgetésben más helyütt Peter Neide — a nemzetiség megnyilvánulásainak — kultúra, szokások, viselkedésformák — legfőbb közvetítője, ha elhal, a kisebbségnek nincs esélye a fennmaradásra." Az, ami anyanyelvűnkkel történik, nem látható, mert a szlovákiai magyar kulturális életben, sajtóban, irodalomban nem a hétköznapok szlovákiai magyar nyelve jelenik meg. így a külső szemlélő az anyanyelv "konyhába;szorítottságával" nem is találkozhat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a bajt magunk növeljük, mégpedig azáltal, hogy nem fedjük fel lényegét, hanem — bár nem szándékosan, hiszen szóban, írásban a jóra törekszünk — eltakarjuk. Holott az volna a feladatunk — a legelsők közötti feladatunk. Minden egyéb csak ezután következhet. Mert, ahogy Fábry Zoltán írja: "A nyelv az emberi létet jelenti: szabad, kötetlen lélegzést. A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénulásával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs." Ebből is látható — de látjuk-e valóban? —, hogy vannak értékek, amelyek közönséges mértékkel nem mérhetők, de amelyek nélkül minden egyéb mérhetetlen. Gál Sándor Fotó: Gyökeres György 4 A ' ’ÉT
