A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
OTT JÁRTUNK Mindennapi tenyerünket... Preisinger Mihály Megette már a kenyere javát, mondja a szólás az öreg emberre. De most gondolkodjunk el inkább azon, milyen kenyérből fogyasztottunk az utóbbi években, milyen is volt mindennapi kenyerünk? Jómagam még nem tartozom az idősebbek közé, de ón is emlékszem az otthon dagasztott kenyérre, melyet nagy kosárban vittünk a pékhez, ahol lemérték, számot kapott, megsütötték, majd a keréknagyságú, illatozó, ropogós kenyeret hazaszállították — s jóízűen ette kicsi és nagy, mert egy hét elmúltával is kenyér volt. Azután emlékszem arra, hogy a szomszéd országot járva, hazafelé jövet, kenyeret is mindig vettünk. Ha meg elfogyott, azzal vigasztaltuk magunkat, nem baj, a fekete kenyér egészségesebb. Az áml Csak sajnos nem volt mindig ehető. Megtörtént, hogy galacsint, vagy akár sakk-figurát gyúrhattunk belőle... Apropó, sakk. Az idős pékmester, természetesen ma már nyugdíjas, akinek az apja is diószegi pók volt, Preisinger Mihály, üdvözölt mosollyal az arcán beszél a sakk parti közben a "régi idők kenyeréről". Két kezével kalandozik a fekete és a fehér tábor fölött, mondandóját széles gesztusokkal illusztrálja. Mikor a szakmáról beszél, e két kéz, mely ki tudja megmondani mennyi kenyeret, kiflit, zsömlét készített, mintha kevés is volna a mondanivaló megsegítésére. Most éppen legyint! — Ez a mostani? Ez nem kenyér. Tudja mit? Feláll a hátamon a szőri Diószegről, a malomból Sellyére szállítják a lisztet, onnét meg Diószegre a kenyeret. Számolt itt valaki? Munkabért, üzemanyagköltséget? Azelőtt Diószegen öt-hat pék volt. Mégis megéltünk. Reggelente hátizsákban hordtuk a vevőnek a kenyeret, a péksüteményt. Jót, s pontosan. Ismeri a mondást? A suszter lábbelijéről? Hát mi nagyon ritkán ettünk szép kiflit. A formátlan, a törött volt a miénk. Dehogy mertünk volna silány árut küldeni. Az a vesztünk lett volna. De akkor ám kenyérgabona is volt. Magyar lisztből meg kanadai búzából sütöttünk. Most meg? Ebben a búzában nincs életi Takarmánybúza. A kenyérnek valót erejében kell vágni. Ezek meg a kombájnok miatt hagyják túlérni. A régi tészta nyúlt, ez pedig szakad, mint a rétes. A miénk volt a környéken az első gőzkemence. Harminchat-harminchétben épült. Csak a mozgósítás alatt fűtöttünk fával — kényszerből. 1948-ig két műszakba osztva 6 emberrel dolgoztunk. Általában 10 mázsa kenyeret és ötezer péksüteményt sütöttünk. Aki nálunk dolgozott, az mind kitanult pék volt. A pékség 48-tói szolgáltató üzem lett. Egyszer ott teszekveszek, és jönnek egy nagy fekete autóval bejelenteni, hogy pöstyóni sütöde másnaptól átvette a pékséget. — Hogy milyen haszonnal dolgozott a pók? Egy kiló lisztből kiló negyvenes kenyér lett. A víz volt a haszon. * * * Ha Martinkovičók ezt a cikket meglátják, nem fognak hinni a szemüknek. No nem azért, mert olyan jó, vagy tán csapnivaló. Abban nem bíztak már, hogy megszületik valaha. Húsvét táján jártam először Taksonyban, ahol ők sütik a kenyeret. S már az elején le kell szögezni, hogy nagyon jót. Kiállta a taksonyi kenyér a több mint egyhetes Horváth István a vállalkozó "próbát" is. Másodszori ottjártamkor mondták, hogy egyre jobban megy az üzlet. Ja, kérem, ha egyszer a bolt beindul... Igen, de amíg beindull Tavaly májusban kezdték a kemence építését, októberre készen is voltak vele. Fafűtéses, igazi "nosztalgiakemence". Januárban kezdtek el sütni. Öten sürögnek, forognak, izzadnak a melegben. Keményen ledolgozzák a napi 12 órát, aminek az az eredménye, hogy négy üzletet és a falut, Taksonyt látják el kenyérrel. Nem könnyű itt vállalkozni — ezt szűrték le a nehéz kezdetből. ígéreteknek bővében voltak, a segítség viszont nagyon vékonyan csordogált. Most, hogy már a maguk lábán is megállnak, ismét többen segítenének. No nem — hiszen a pók "átlát a szitán"... Felejthetetlen élmény számukra, hogy a Magyarországon szerzett gépeket nem tudták áthozni a határon. Ott adták el őket, s vettek itthon öreg masinákat. Receptet, titkot nem árul el a pók. In2 A HÉT
