A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-06 / 36. szám

Az elsüllyedt utca

A neve nem fontos, hiszen az utcanevek amúgy is nagyon gyakran változnak, ez esetben meg teljesen fölösleges, hiszen ez az utca jó tíz évvel ezelőtt elsüllyedt az időben.

Arasznyi kis utcácska volt, apró házakkal, zsebkendőnyi virágos- és gyümölcskertekkel, néhány szép tömött lombú diófával, gesztenyével: a házak udvaraiban apró szőrmók kutyák lesték a járókelőket; a vasárnap délutáni sétálókat, az idegeneket sem ugatták meg, nyilván nem voltak biztosak benne, hogy idegenek, hiszen egy nagyvárosban sok ember jár-kel. Nem lehet mindenkit ismerni, tehát senkit nem is szabad idegenné nyilvánítani.

Jó, csöndes kis utca volt, falusi utcácska a legnagyobb szlovák városban. Volt még egy jellegzetessége: minden lakója tudott magyarul, sőt, néhányan csak magyarul (németül) tudtak, s ez itt nem botránkoztatott meg senkit, senkire sem szóltak rá, hogy fogja be a száját, ha magyarul beszélt, legalábbis abban az időben, amikor ott laktam.

Mert erről van szó, az ón hajdani utcámról, amely úgy volt városi utca, hogy falusi maradt, ahonnan már csak a kolompoló tehéncsorda hiányzott, de hiszen az ma már minden falusi utcából hiányzik.

De jöttek a városátrendezők baromi buldózerekkel, földgyalukkal, lépegető exkavátorokkal, s széttaposták, szóttiporták ezt az utcát, az egész falucskát, illetve városrészt, amelyhez tartozott. A virágos

kertek, orgonabokros kapuk, dófák, kutyák elsüllyedtek. Helyén mindennek otromba betonházak nőttek ki hetek, sőt, napok alatt a földből, e sorok írójának háza helyén meg éppenséggel az egyik új Duna-híd tartópillére terpeszkedik. Az utca mégsem akkor süllyedt el. (Nem tudom miért ragaszkodom ehhez a szóhoz, hiszen írhatnám azt is, hogy elrepült, elúszott, párává foszlott.)

Nem akkor tűnt el ez az utca, amikor lebontották.

Kedves szomszédaimmal (lám csak egykoron kedves szomszédaim is voltak!) eleinte még elég gyakran találkoztam a városban. Tétován tébláboltak különféle bel- és külvárosi utcákon, nézték a kirakatokat, vagy fröccsöt ittak a peremvárosok füstös csehóiban, s ha találkoztunk, őszinte öröm sugárzott az arcukról.

így találkoztam a Nyerges utcán a Tűzoltóparancsnokkal, olyan volt, mintha csak Örkény István Tóték című darabjából lépett volna ki, éppen csak tűzoltósisakot nem viselt.

— Mi az ördög — kiáltott fel — maga még ól?

Mondtam, hogy még éldegélek fönt egy panellház nyolcadik emeletén. Ő a tizenkettediken, mondotta, épp ezért, mivel mind a ketten rettenetesen kiszikkadhattunk, ugorjunk be már egy pofa rumra. Az egy "pofa" rumból lett vagy öt fóldeö fejenként, de azért, ha nehezen is, hazataláltunk. Azt, hogy ő is hazatalált, onnan

tudom, hogy a minap kaptam egy fekete szegélyű táviratot:

T.J. hivatásos tűzoltóparancsnok hirtelen elhunyt. Temetése a ligetfalusi temetőben lesz, ekkor és ekkor."

Nem mentem el a temetésre, mert ón sem éreztem jól magam, de eszembe jutott: egyszer, még ott a régi utcán, kigyulladt a kerítésem, s a Tűzoltóparancsnok szomszédomnak köszönhetem, hogy nem égett le az egész házam; most aztán kinek szólok, ha meggyullad valamim? Igaz, ezek a betonfalak nem égnek el.

De közvetlen szomszédom első és második Hrdlica Károly is meghalt, "feleségestül", amint egy közös ismerősünk mondta. Az idősebb, tehát első Károly, már nyolcvanéves elmúlt, kikötői rakodómunkás volt világóletóben, és szlovákos neve ellenére otthon csak németül vagy magyarul beszéltek. Különösen az öreg feleségét szerettem hallgatni:

— Prátiszlafa, mintenkinek csak esz a Prátiszlafa kell — mondotta, amikor utoljára találkoztunk a Duna-parton. — Minket, öregeket peszorítják a Tunápa! — Azért méltatlankodott, mert egy Duna-parti toronyházban kaptak lakást, pedig ők Károlyfaluban szerettek volna lakni, közel dédunokájukhoz...

Második Károly szintén rakodómunkás volt, rengeteg volt a gyereke. A kikötőben jól keresett, a fizetésének java része azonban elment a gyerektartásra; míg a gyerekek felnőttek, nyugdíjazták, lebontották a házát, meghalt a második felesége. Harmadszor is megnősült, méghozzá gyermekkori szerelmét vette el, egyszer bemutatott neki. Szép szőke asszony, ő lett második Károly özvegye. S Károly lányai most a vagyonért pereskednek. Néhány ezer koronáért, ami állítólag takarékpénztárban van.

Marcsek bácsi is meghalt, a szónraktáros. Ötvenéves épphogy elmúlt. Amikor a házát lebontották, vett egy másikat Diószegen, de azért az államit is megtartotta, mert a felesége szerette a betonkónyelmet. Ő egy ideig lejárt dolgozgatni a diószegi kertjébe, míg tavaly nyáron el nem aludt ott — örökre. Tíz éven át minden télen tőle vásároltam a szenet. Most akkor hát hogy s miként lesz? — tűnődöm, mert bánatomban szinte elfelejtettem, hogy szénre már az idén nem lesz szükségem, hiszen az a kedves utcácska, kályhafűtéses lakásaival, örökre elsüllyedt. Most süllyedt el...

Zs. Nagy Lajos Fotó: Méry Gábor