A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-30 / 35. szám
GONDOLATOK A HAZÁRÓL MIA HAZA? Erdők, házak, hegyek, falvak, völgyek, városok, mezők, várak, ligetek, gyárak, szántóföldek, nevető emberek, igyekvő férfiak, bevásárló asszonyok, játszó gyerekek, összebújó szerelmesek, egy vijjogó motorfűrész, disznóröfögés, kakaskukorékolás, szálló madarak, riadó őzek, kellemes illatok, sírás, letörtség, vidámság, reménység, keserűség... Mennyi minden jut az ember eszébe, ha felmerül a mi a haza kérdése. Én — a szívemben hordozom a hazámat. Olvastam vagy hallottam valahol, hogy — a népekre általában jellemző, milyen környezetben laknak, melyik tájat lakják be. Állítólag különösen áll ez az ókori görögökre, akik mindig megkeresték az ő arculatuknak legjobban megfelelő vidéket Ha az ember tovább fűzi a gondolatot, eltűnődik afölött, vajon lótezik-e magyar táj? Hisz’ élünk az erdélyi havasok között, az Alföldön, a Bodrogközben, a gömöri dombok között, Mátyusföldön, a Csallóközben, a Dunántúlon, a Vajdaságban, a Bánságban... Nekünk nem lehet felvetni azt a kérdést, hogy milyen is a magyar táj. Talán más kérdést kellene feltenni: milyen jellegű vidéken él a magyar? Az bizonyos, hogy ezernyi szállal kötődünk a termőföldhöz. Ennek a kötődésnek a gyümölcse, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Hogy megdobban a szívünk, ha halljuk a pacsirtát, hogy mélyet lélegzünk a tavaszi, frissen szántott föld illatából, hogy segítjük, befogadjuk az elesetteket. Nagyapám addig FEJET HAJTVA "A Jugoszláviában ólő magyar százezrek lelkében izzó sebként máig ott ég a negyvenezernyi elpusztított rokon: apa, fiú, testvér megbecstelenített, eltiltott emléke. De a megbillent, megsértett, félbeszakított erkölcsi világrendet ki kell egyenlíteni. Megbékélés nélkül nincs igazi béke a lelkekben. A vérbosszú által kiöntött vér eltörlésére nagyon kedvező lehetőség a töredelmes bűnvallomás. Erre ad alkalmat nyíltan föltárt szörnyűségeivel ez a könyv minden délszláv továbbélő számára: Bocsássatok meg ti isi És soha többéi’ Ezekkel a sorokkal ajánlja Cseres Tibor új könyvét, a Vérbosszú Bácskában címűt olvasói figyelmébe. A Hideg napok párkönyvét. Az utólag felvett, rekonstruált "jegyzőkönyv" régi adóssága jeles írónknak, s nagy fájdalma, hogy az 1942-es újvidéki magyar vérengzést föltáró munkájára nem érkezett válasz. Hogy a móreteigondozott egy töröttszámyú gólyát, míg a madár fel nem épült. Nemegyszer látjuk a nagy nyári szünet alatt, hogy a gyerekek minden szabadságukat áldozzák arra, hogy a fészkükből kipottyant fiókákat léggyel táplálhassák. Ha már a madaraknál tartok, milyen szép is a madárdaltól zengő, kora reggeli napsugár aranyfényébe borított, sejtelmes, tavaszi cserfaerdő. Jól megél egymás mellett a rigó, a szajkó, a harkály... így vagyunk ezzel mi is: a mi hazánk évszázadok óta hazája másoknak is. Igazzá válhatott, hogy az ón haza-élményem — hazám részei azt jelentsék nekem, amit más közösségeknek is jelentenek. Ősi hagyományaink szerint, már a törzsszövetsógi időktől kezdve a befogadásra, együttélésre alapozzuk életünket. Egyedül így erősödhetett, maradhatott fenn ez a nép. Voltunk évszázadokon át a kereszténység védőbástyája. Vérünkkel váltottuk meg a földet. Ez a jussunk. A szajkózott vádak ellenére van olyan — ezt szívesen elfeledő — nemzet, amelyik a történelmi Magyarországon alakult ki, annak köszönheti meglétét. Ennek ellenére mostanság a szellemi kamaszkorban rekedt, bennünket utálok sok fájdalmat okoznak nekünk. Nekem. Kijelentik, hogy szülőföldünkön nem maradhat olyan település, ahol a kisebbségiek (mi) alkotják a többséget. Ilyenkor a haza, bizony távolról sem egy verófónyes szó. Elszomorodva kell tudatosítanunk, hogy csökkenő szaporulatunk eredben jóval nagyobb 1944-es őszi megtorlás történetét is, amelynek során 40 ezer ártatlan bácskai magyart mészároltak le Tito partizánjai, neki kellett megírnia. A gesztus viszonzatlan maradt, de egy magasabb erkölcsi törvény nem engedi tovább a hallgatást. Cseres írja: "Egy belgrádi találkozón szerb írók körében szóvá is tettem 1965-ben ezt a várakozásomat, amelynek teljesülése felmentene engemet a Hideg napok miatt hazámban körém fonódó anatéma alól. A jelenlévő szerb írók rövid tanácskozás után ezt a választ adták: "A második világháború táján Jugoszláviában háborús, polgárháborús körülmények között közel kétmillió embert öltek meg, pusztítottak el, végeztek ki. Ehhez a hullatömeghez (hősi halotthoz) képest a bácskai áldozatok száma csekélység — csepp a tengerben." Cseres Tibor tehát hiába reménykedett, s az a tény, hogy a szerb vérengzésről is neki kellett írnia, s hogy a magyarok menyeképpen — fogyunk. Arányunk csökken. A haza fogalma — úgy érzem — néphez kell, hogy kötődjön. S bizony, ha nem leszünk, ha elfogyunk, akkor a mi hazánk is megszűnik. Az örökölt fájó sebeken kívül valószínűleg nem fogunk tudni szabadulni a múlt szomorú évtizedei alatt belénk rögzült rossz gondolatváztól sem. Talán majd a mi gyerekeink — ők nem lesznek terhelve az elmúlt időszak gyászos örökségével, ők új környezetben, új légkörben eszesednek. Bízom benne, hogy ók majd nem a kölcsönös sérelmek felhánytorgatásával, hanem bármilyen elcsépelten is hangozzék ez, a feloldó, megbocsátó megértéssel, szeretettel fogják feloldani azokat a görcsöket, amelyeket oly nehéz eltüntetni. Míg ez meg nem történik, gyakran nem anyának, hanem mostohának érezhetjük a hazánkat. Pedig meggyőződésem, hogy hazánk az anyánk. így — gondolom — érthetővé válik, miért érzem, hogy népünknek, ki megbűnhődte már a múltat s jövendőt, fájó szó, fájdalmas szenvedély a haza. Évszázadunk embert próbáló évei, a múltat szaggatva kitépő fájdalma utáni bénultságban ezért nem merünk élni az ölünkbe hullott szabadsággal sem? Az utat keressük... Feléd, Uram? Jób könyvének szavaival rácsodálkozunk, hogy "milyen hatalmas az Isten, mégsem vet meg senkit. Hatalmas, mert erőt vesz magán." Remélem népünk fiai közül egyre többen jönnek rá, "hogyha hallgatják ót, napjaikat jólétben töltik és éveiket boldogságban. De ha nem hallgatnak rá, dárda üti át őket, és kimúlnak tudatlanságuk miatt." BATTA ISTVÁN tömegsírjait most is sorra meggyalázzák, nem ad okot igazán reményre. A könyv kapcsán elsőként az a kérdés fogalmazódik az aggódó olvasóban, hogy létezhet-e megbocsátás? Hogy véget vethet-e a döbbenetes történések föltárása a bosszú eszkalációjának? Hogy gyilkosságokkal ki lehet-e sérelmeket egyenlíteni? A válasz nyilvánvalóan: nem. A történelem válasza azonban ennél konokabb: mindkét fél erőfeszítésére szükség van a görcsök, előítéletek föloldásához. A múlt bevallásához. Ez a vallomás ma is csak egyoldalasra sikeredett, s ezért kellett volna szerb írónak megírnia a vérbosszú történetét. A másik nagy tanulsága a könyvnek az, hogy a megtörtént bűnöket el kell mondani. Hogy felelősség terheli azokat is, akik két tea között behunyt szemmel tologatták Európa sakktábláján a nemzeteket, megteremtve azokat a pokoli lehetőségeket, amelyekkel nem kevesen éltek is e században. E felelősségből rájuk róható köte-14 A HÉT
