A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-30 / 35. szám
HÍRMONDÓ Fogadalmi ünnep Taksonyban Az 1831. évi kolerajárvány tragikus emlékét az ország számos helyén őrzik. így van ez Taksonyban is, ebben a mátyusföldi községben, ahol szeptember 14-ót — Szt. Kereszt felmagasztalásának napját — fogadalmi ünnepként tartják számon. A falu lakossága a fogadalmat abból az alkalomból tette, hogy a járvány — annak ellenére, hogy a környező településeken sok halálos áldozatot követelt — elkerülte Taksonyt. Abban az időben a katolikus hívek pásztora Bubla József volt, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy a járvány nem ütötte fel a fejét a községben. Levéltári forrásokból tudjuk, hogy házról házra járva — a jobbágyok panaszait meghallgatva — próbálta megelőzni a járvány kitörését. Munkáját siker koronázta, ugyanis a több mint félezer lakos közül senki sem hunyt el kolerában. Bubla József 1845-ben távozott Taksonyból, amikor a pozsonyi káptalan tagja lett. Helyére Vakszman Károly került. A plébános a hívekkel közösen tartotta magát a fogadalomhoz, de ez kevésnek bizonyult a dühöngő járvánnyal szemben, melynek újabb szakasza 1849-ben érte el Magyarországot. Ez alkalommal a járvány Taksonyt sem kerülte el. A korabeli halotti anyakönyvi kivonatok alapján megtudhatjuk, hogy összesen 52 személy hunyt el kolerában, ebből 46 katolikus és 6 ág. evangélikus. Az 52 halott között ott van a járványban mártírként elhunyt plébános is, aki megfontolt bátorsággal küzdött a járvány terjedése ellen. Vakszman Károlyra így emlékezik vissza Kubriczky András taksonyi plébános: "A jó pásztor lelkét adta juhaiért. Ő nyugtot nem ismerve éjjel-nappal a halál görcseivel küzdő juhai közt forgott, nemcsak a szentségek malasztjával áldva meg azokat, hanem még ragályos testi nyavalyájukban dörzsöléssel orvosolva, oly önfeláldozással, hogy az orvosok és maguk a hívek is kérve figyelmeztették őt lángoló buzgalma mérséklésére, nehogy annak önmaga martalékul essék. Mi meg is történt..., a nyavalya annyira erőt vett rajta, hogy nem sok óra múltán lelke a mennyei főpásztor elibe szállt." A falu történetében még egy kolerajárvány szerepel, mégpedig az 1866. évi, mely országos viszonylatban nem számított nagynak, bár a halottak száma így is meghaladta az ötvenezret. A járványban elhunytak száma Taksonyban jóval meghaladta az előző 1849-es kolerajárvány áldozatainak számát. A fogadalmi ünnep szomorú tragikus múltra emlékeztet, melyre a község lakossága felekezeti hovatartozástól függetlenül munkaszüneti napon emlékezett meg egészen 1945-ig. Az elmúlt 46 évben a hívek mégha szerényebb körülmények között is, mint a múltban, de megemlékeztek róla. így volt ez az idén is, és bízunk benne, hogy a jövőben sem merül feledésbe. Bukovszky László Üres a saroglya Rövid újsághír adta tudtomra, illetve az egyik vasárnap este ismerősöm hozta a hírt, hogy leégett a kafiléria. Sokan emlegették, helynév lett, nyugodtan írhatom tehát így is: Kafiléria. Aki szenei vagy Szene környéki, az jól tudja, mi a Kafiléria. Ez a szavakkal ki nem fejezhető, betűkkel le nem írható bűzt árasztó "intézmény". A hullott állatok tetemeinek feldolgozója, vágóhídi, másra nem hasznosítható állati maradványok égetője. Az egészben az a szép, elnézést, szörnyű, hogy amely város e szörnyűségnek otthont adott, Szene, az fürdőváros, üdülőövezet. Nyár idején a bányató partján felfrissülést, üdülést kereső turistáknak két igazi jótevőjük van: az északi meg a déli szél. Meg ezek változatai. Északról a szövetkezet vagy állami birtok tehenészetének vagy sertésistállóinak bűzét, délről az említett üzem semmihez sem hasonlítható, émelygős-édeskés "illatát" sodorják a víz- és napimádók felé. S teszik gazdagabbá, mondhatnám felejthetetlenné az itt töltött napokat. Szóval jött a hír: leégett a Kafiléria. De mielőtt azt leírnám, mit is mondtam a hír hallatán, engedjék meg, hogy egy elég ismert viccet elmeséljek. Szóval. Szekerezik a székely gazda a városba. Elöl, az ülésen ő maga ül, hátul a saroglyábán a felesége. Ahogy mennek vihar kerekedik. Dörög, s a villám lecsap a szekér bal oldaláról. A gazda komótosan felnéz az égre, s a mutatóujjával megfenyegeti: Nonol S mennek tovább. Megint lecsap a villám, ezúttal a jobb oldalról. Ismét felnéz a gazda: Nono! S folytatják az utat. A villám ismét lecsap, ezúttal egyenesen a saroglyába, és agyonüti az asszonyt. Felnéz a gazda az égre: Na, azért! Szóval jött a hír: leégett a Kafiléria, a Szencet öt, tíz kilométerről szagáról felismerhetővé tevő üzem. Őszintén szólva nem arra gondoltam az első pillanatban, hogy mi lesz azokkal, akik így munkájukat veszthették el, nem gondoltam a gazdasági kárra, hanem az említett gazdához hasonlóan, felsóhajtottam: no végre! Azután arra gondoltam, hogy most majd biztosan ott építik fel az üzemet — amelyre tudom, nagy szükség van —, ahol a fenyők és sziklák között elveszik a bűz. Valahol nagyon magasan. S megmenekül nemcsak Szene, hanem a szinte az égető szomszédságába épített szenckirályfai termálvizes fürdő is. Örömöm korai volt. A minap arra járva a jól ismert bűz facsarta meg az orromat. Azután megtudtam, hogy csak a raktár égett le. Szóval gazduram: a villám becsapott, de az asszony megmenekült. Üres volt a saroglya. Ilyen a mi formánk, gazduram. (görföl) A HÉT 9
