A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-30 / 35. szám
GONDOLKOOÓ Másik történelem Lehet annak már jó huszonöt-harminc óve, amikor egy riportutamon arra döbbentem rá, hogy azok az emberek, akiknek az életét, sorsát igyekszem erőmhöz és lehetőségeimhez mérten egybefoglalni, ahhoz a nemzedékhez tartoznak, amely századunk legkegyetlenebb évtizedeit hordozza magán és magában. Ugyanakkor arra is hamarosan rá kellett döbbennem, hogy ez a nemzedék — apáink, nagyapáink nemzedéke — egyre fogy, s egyre kevesebben vannak, akik még szóra bírhatok. Mert bizony találkoztam olyannal is, akit ha kérdeztem, nem beszélt: "Azt nem lehet elmondani." S ha mégis mondani kezdte végül a maga történelmét, bizony a megélt embertelenségek már-már mondhatatlanok voltak. De legalábbis — akkor még — hihetetlenek. A fogolytáborok — a gulagok — emberalázó barbársága, aztán a hazai internáltak sorsa, a lakosságcsere, a deportáció, a "szövetkezetesítés" — sorolni is sok a nemzetiségi sorsba jutott százezrek kálváriájának stációit. Amióta Szlovákia déli tájait járom, amióta tudom ezt a "másik történelmet", vagy e történelem általában megismert fragmentumait, azóta folyamatosan izgat az egy-ember történelme; nem a történetek, mert azokat az idő kissé átszínezi, hanem maga a szikár történelem, az egy emberé. Továbbá — ennek törvényszerű folyományaként — ugyanennyire izgat az a kérdés, hogy az egy-ember történelme miként változik át egy közösség történelmévé. Ha átváltozik, hogyan, ha nem, miért nem?l És: mennyire hiteles a nemzet történelme enélkül? Ugyanakkor az is kérdés, hogy a nemzeti történelembe ebből az "egy-ember történelme" alkotta tömegből mi és mennyi ágyazódik, vagy nem ágyazódik be? Azt hiszem Újváry Zoltánt is hasonló kérdések érintették meg, amikor, mintegy "mellékesen" nekilátott egybefogni egy gömöri parasztember történelmét. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a "terepet" magam is jól ismerem, s amiről a könyv — nem hőse, inkább áldozata — vall, óletreszóló élményemmé vált ama jégveréses években. Az 1945—48-as évek csehszlovákiai magyar viszonyairól jelentős számú történelmi és szépirodalmi mű látott napvilágot, kedzve Fábry Zoltán A vádlott megszólal-jától Dobos László, Duba Gyula regényein keresztül, mondjuk a Tóth László által szerkesztett A hontalanság éveinek irodalmáig. Vagyis a jelzett évek jogfosztottsága, üldöztetése, a lakosságcsere, a deportáció, a reszlovakizáció irodalmi "átirata" ma már viszonylag gazdagnak mondható. Azonban az egésznek a "hátországa", az az államfiiozófia, amelynek alapján kidolgozták a Kassai Kormányprogramot, amelynek szellemében a csehszlovák delegáció a párizsi bóketárgyalásokon a "magyar kérdést" a konferencia elé terjesztette, már kevésbé ismert. Az e témával foglalkozó egyik legfontosabb dokumentum Dalibor M. Krno munkája, amelynek címe: A békéről tárgyaltunk Magyarországgal. Ez a dokumentumgyűjtemény teljes egészében megmutatja — összegezi — azokat az alapelveket, amelyeket az akkori — s minden későbbi — csehszlovák kormányzat a csehszlovákiai magyarsággal szembeni elbánás alapjául tett meg. Ennek elvi megfogalmazását Jan Masaryk külügyminiszter így összegezte a párizsi békekonferencián: "Ami Csehszlovákiát illeti, meg kívánjuk szüntetni a kisebbségi problémákat és nemzeti államot szeretnénk kialakítani." (kiemelés tőlem G.S.). Akkor, 1946- ban ennek az elvi és gyakorlati megvalósítása már folyamatban volt, hiszen a Kassai Kormányprogramot egy évvel korábban hagyták jóvá. A "nemzetállam" kialakításának gyakorlati megvalósítására három egymással szorosan összefüggő akciót terveztek és szerveztek meg. Az első a párizsi béketárgyalásokon a Magyarországgal való lakosságcsere-egyezmény keretében 200 000 "etnikai magyart" telepítettek volna ki Szlovákiából. A "reszlovakizáció" is hasonló nagyságrendű népességet érintett. A "maradék" sorsával kapcsolatban V. Clementis külügyi államtitkár Párizsban kifejtette, hogy "a Csehszlovákiában élő tényleges etnikai magyarok száma a csere végrehajtása után alig fogja elérni a 200 000-et. Ilyen módon a tényleges minimumra korlátozódott a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdése, és a csehszlovák kormány nyugodt lelkiismerettel mérlegelhette a probléma megoldásának új módszerét." Ujváry Zoltán könyve, Szülőföldön hontalanul ennek az "új módszernek" nagyerejű dokumentuma, amely a deportáció megtervezőinek és végrehajtóinak minden embertelenségét együtt és egyszerre tárja az olvasó elé. Itt az egy-ember sorsa emelkedik történelemmé; az a heroikus küzdelem, amelyet egyetlen ember vív meg a szülőfödjéért, az otthonáért egy egész elvadult állami gépezettel szemben. E félelmetesen működő gépezetről szólva írta H. Werfel a Musza Dag negyven napja című müvében, hogy: "A deportácíó nem úgy múlik el, mint a földrengés, mely megkíméli a házak és az emberek egy részét... Ezúttal nem rendszertelen önkény és mesterségesen felkorbácsolt gyilkos szenvedélyek uralkodnak, hanem ennél jóval rettenetesebb: a rend.'1 Ezt a "rendet" működés közben, teljes pucérságában, embert és emberiességet pusztító valóságban mondja el a Szülőföldön hontalanul egyszál gömöri magyar parasztja. Látjuk azt, miként élt ez a közösség, miként gyarapodott — vagy fogyatkozott —; látjuk a hétköznapok küzdelmei közepette, s vele együtt éljük meg a háborút követő éveket. A jogfosztottságot, a magyar iskolák bezárását... Azt, amiről e dokumentumok "felmondója" így beszél: "A világháború elmúlt, de most itt új háború kezdődik. A gyűlölet magja, amit a háború olyan kegyetlenül elvetett, most kezd nőni és virágozni. És ha virágzik, gyümölcsöt is hoz. A gyűlölet gyümölcsét." És megszületik a hamleti kérdés magyar változata Szlovákiában: "Szlováknak lenni, vagy elmenni." "Két dolog szent előttem — mondja a íévárti magyar ember — a szülőföldem és az, hogy magyar vagyok." De: "Ha a hazámat, a földemet, a szülőföldemet akarom, akkor nem lehetek magyar, ha magyar maradok, akkor nem lehet tovább itt házam, földem, falum, sírhelyem." Bár vélhetnénk, a kör itt nem zárul be: Lévárt és Protivín között "a lélek kálváriája, az összes stációkkal" tovább gyűrűzik, miközben úgy érzi, az ő sorsa sem különb, mint azé a megkötözött állaté, ott a protivíni gazda istállójában. A deportálás körülményei, a csehországi emberpiac 4 A HÉT
