A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-23 / 34. szám

SZABADIDŐ Az élet szép A ház tornácán várt minket — nyugodtan, látszólag Izgalom nélkül. Mosolyogva inte­­• getett felénk. Egek, ez az ember megőrült! Az arca csupa derű, szemében örömtüz lobog — remeg a boldogságtól. Elkapta Willy vállát, megveregette, majd felém fordult. — Sötét öltöny, barna cipő, szürke nyak­kendő — mondta cinikusan. — Ez az, amit vártam. Megkérdeztem: — Maga Bill Putnam? Bólintott. Willy előhalászott a zsebéből egy pénztárcát és Putnam orra alá dugta. Putnamnak egy arcizma sem rezdült. — Maga vesztette el ezt a pénztárcát? — Tévedés, óriási tévedés — tiltakozott Putnam. — Szándékosan a hulla mellé dobtam. Értik? Szándékosan és megfon­tolt szándékkal. Összenéztünk, de nem szóltunk sem­mit. — Tessék befáradni a szobába — mondta szívélyesen Putnam. Követtük. A nappali tiszta volt és ízlésesen berendez­ve. Kevés bútor, de minden a helyén volt, amire a ház urának szüksége lehetett. Putnam az üvegeket méricsgólte. — Mikor találták meg a holttestet? — Délben — válaszoltam csöndesen. Putnam bólintott. — Mi is volt a neve, annak a szerencsét­lennek? — Lana Crowling! — Ezúttal Willy vála­szolt. A ház gazdája megvonta a vállát. — Érdekes... nagyon érdekes. Lana Crowling... Hm. A kezembe vettem a vadászpuskát és meghúztam a csappantyút. Egy üres go­­lyóhüvely pottyant a szőnyegre. — Ön azt akarja, hogy most azonnal letartóztassuk? — kérdeztem nyugodtan. — Természetesen — válaszolta Put­nam, és közben néhány kockacukrot do­bott a kávéba. — Egykoron elhatároztam magamban, hogy ebben a hegyi kunyhó­ban élem le az életemet. Negyvenéves vagyok. Most persze önök azt gondolják, hogy rosszul éltem, nem vagyok boldog ember, mi? — A vadonban kedvére halászhatott és vadászhatott — mondta Willy. — Az ördög bánja... — Nem halásztam és nem is vadász­tam. Ezek gyermeksportok. No, most hall­gassanak végig. Huszonegy esztendős voltam, amikor meghalt az édesapám. Maradt utána valami, de nem sok. Ezt mind ón örököltem. Rövid ideig el lehetett tengődni az atyai örökségből. Én mégis úgy döntöttem, hogy nem maradok nyug­ton a fenekemen, de már másnap meg­nyugodtam. Ugyan hová is mennék? Ma­radj te csak, öreg srác, ebben a kalyibá­ban. Emberkerülő lettem. A vadonban húsz évig megélhettem az örökségből. Igen ám, de pénz egyszerre csak elfolyt, nem maradt egy vasam sem. A hullámok 30 A HÉT — ahogy mondani szokás — összecsap­tak a fejem felett. Nem értettem a bevezetőt. Ezért meg­kérdeztem: — Mi köze mindennek a gyilkossághoz? Ezért ölte meg azt a leányt? Mert elfogyott a pénze? — Nyugalom, nyugalom, mindent el­mondok. Tehát, gondoltam, gyerünk, vala­mire csak vihetem ebben a vacak világ­ban. Nem féltem a munkától, de a munka végeredményben időpocsókolás. Csak egyszer élünk és pont. Ezt maguk is tudják. — Mi is tudjuk, csak egyszer élünk — mondta Willy. — Mindössze tizenhét esz­tendős volt... — Meg akartam oldani az életem prob­lémáját. Sikerült. Besétálok a börtönbe! A börtönben etetnek, itatnak, adnak ruhát is, ágyat, takarót, párnát, és ami a legfonto­sabb: a börtönben átadhatom magamat a meditálásomnak. Willy egy pillantást vetett a vadászpus­kára. — Gondolja, hogy a börtönben nem találnak a számára munkát? — Én alaposan áttanulmányoztam az önök börtöneinek alapszabályzatait, a há­zirendet. Egyszerűen megmakacsolom magamat, és azt mondom, hogy nem akarok dolgozni. Nincs az a módszer, amellyel engem munkára lehetne bírni. Bedugnak a magánzárkába, s ez minden. Megkérdeztem: — Ön tehát abban reménykedik, hogy a magánzárkában nyugodtan lehet meditál­ni? — Megmondtam: mindent áttanulmá­nyoztam, alaposan felkészültem minden­re. Tudom, hogy Nevada szövetségi ál­lamban a magánzárka a legsúlyosabb JERRY NORMAN büntetés. A magánzárkában ugyanazt az ételt kapom, mint a többiek. A könyvtárból korlátlan mennyiségű könyvet hozhatok. Mit szólnak ehhez? Lángész vagyok, mj? Nekem az a gyanúm, hogy a börtönben, éppen a börtönben megtalálom a tökéle­tes boldogságot. Willy letette a vadászpuskát. — Ön tehát csak azért ölte meg a lányt, hogy bekerüljön a börtönbe? — Nem. Nem éppen, de... a tett elköve­tése előtt sokáig törtem a fejem. Gondol­koztam, uraim. Nem tudtam, mi tévő le­gyek. Ma reggel azonban lesótáltam a tóhoz és... Mit mondjak még? Az ösvény mellett vártam. Az első embert, aki feltűnik a kanyarulatban, átküldőm a másvilágra! Véletlenül ez a ... hm ... Lana Crowling sétált arrafelé. Ha nem ő, akkor egy má­sik... Putnam hosszabb szünet után megkér­dezte: — Most az gondolják, hogy bolond va­gyok?! — Nem tudjuk — válaszoltam. — Megnyugtatom önöket, hogy nem vagyok őrült. Mi több! A bölcsességnek a legmagasabb csúcsait ostromolom! Az én életem, vágyaim, kedélyem, életprogra­mom — ez most számomra a legfonto­sabb. Az életem, értik? Halkan megkérdeztem: — Hát a leány élete? — Vége, nincs tovább. Látom, önök most zavarban vannak. Talán azt gondol­ják, hogy mindez mégis csak egy "véletlen baleset". Mi az, mi az, talán nem is akarnak bekísérni a rendőrállomásra? Putnam felénk nyújtott egy papírost. — Tessék, uraim, az orvosom bizonyít­ványa. A doki megírja szépen, hogy telje­sen normális ember vagyok. Semmi ba­jom, fizikai és pszichikai tisztaság. Tessék, tessék! Miért nem nézik meg az orvosi bizonylatot? Nem nyúltunk a papírhoz. — Nem bántam meg semmit — mondta Putnam —, a kunyhót is szívesen hagyom el. Most tulajdonképpen csak arra a nagy­­nagy boldogságra, boldog életre gondo­lok, ami vár rám. Leszűkíthetem az életem dimenzióit. Lefoglalnak majd a könyvek, az olvasás. Az élet árnyas oldalára nem is gondolok. Mindent elfelejtek! Újra ón kérdeztem: — Lana utolsó sikolyát is? Putnam idegesen legyintett. — Most már nem isszuk meg a kávét. Mehetünk uraim, a rendőrállomásra! Gye­rünk, gyerünk, mire várunk? Ebben a pillanatban Willy Crowling — az ón unokabátyám — előhúzta zsebéből a tőrt. Sziszegve mondta: — Miből gondolta, hogy mi hekusok vagyunk? Nem, nem, drága barátom. Ma­ga nem menekül a rácsok mögé. Én ugyanis a lány bátyja vagyok... Fotó: Král Péter

Next

/
Thumbnails
Contents