A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-23 / 34. szám

vacak korban éltek. Ráment a fiatalsá­guk az úgynevezett szocializmus ópí­­tísóre. Ha összehasonlítom, hogyan él Nyugaton egy gépészmérnök, és hogyan nálunk... — Zsolt csak legyin­tett. — Ugyan már, Nyugaton is vannak munkanélküliek. Ott sem fenékig tej­föl, hidd el — tette Laci a dinnyehój­­kupac legtetejére az utolsó, szinte sötétzöldig rágott dinnyehéjat. — Az igaz, de ott azért nem bánnak el olyan egyszerűen a dolgozóval, mint nálunk. Amikor apám elvesztette az állását, hiába kapott munkanélküli segélyt, abból nem éltünk volna meg, ha anyánk nem dolgozik. Nyugaton addig kapja az ember a segélyt, amíg el nem tud helyezkedni a szakmájá­ban. Nálunk meg... Mérnök létére apánk most tehertaxis. Igaz, sokkal többet keres, mint eddig bármikor, nem arról van szó, de valahogy nagyon megváltozott. Egészen más ember lett... — Július végén mamát is elbocsá­tották. Majdnem munkanélküli lett ő is. Csak az volt a szerencse, hogy az egyik kolléganőjének az anyja, aki a rádió telefonközpontjában dolgozott, nyugdíjba ment. A mamánk most telefonkezelő — szólt közbe csende­sen Zsófi, mert félt, hogy Zsolt olyat is el talál mondani az apjukról, amiről még egymás között is hallgatnak. — Eddig minden nyáron együtt nyaralt a családunk, most meg... — Miért, talán nem érzed jól magad velünk? — hangoskodott Sanya, de szeméből megértés sugárzott. És ta­lán részvét. — Most meg direkt szerencse, hogy a mama inkább kifizettette a szabad­ságát az előző munkahelyén, az új helyen meg még nincs szabadsága. Különben apánk jóvoltából nyaralhat­tunk volna Szencen, a Csemadok üdülőjében az ősökkel meg a baráta­ikkal — sistergett Zsolt. — Szegény Orsi. Ha tudja, hogy mi nem megyünk, akkor ő is inkább velünk jött volna ide, Patra. Igaz, a szülei nem biztos, hogy elengedték volna. — Csodálkoztam, hogy téged elen­gedtek— nyújtózott nagyot Laci, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. — Csak azért engedtek, el, mert Zsolt és Sanya megígérték, hogy vigyáznak rám. — Várjatok csak! Mit is mondtatok az előbb? Itthon valóban ilyen pocsék a helyzet? Már ami a munkanélkülisé­get és az elbocsátásokat illeti. — Még annál is pocsékabb. Egy­más után fuccsolnak be a vállalatok. — Mi az, már minket is elért a létbizonytalanság? Pedig úgy tanul­tuk, hogy az csak a kapitalizmusban van. — Frászt! Nálunk van csak igazán! Mert a többségnek még összekupor­­gatott pénze sincs. — Van. A nyugdíjasoknak: sírkőre meg temetésre. De különben is, sze­rintem a mai világban a legbiztosabb dolog nyugdíjasnak lenni. Szégyen, gyalázat ez az államra nézve, de így van. Egyedül a nyugdíjasok lehetnek biztosak abban, hogy mondjuk fél év múlva is megkapják a járadékukat. — Sőt, időnként még emelik is a nyugdíjukat. A munkahelyek többsége pedig befagyasztotta a béreket. Nincs béremelés, nincs rá alap. Azonkívül retteghetsz, mert ma még van állásod, de holnap már kitehetik a szűrödet. — Ha belegondolunk, a legrosz­­szabb a fiataloknak, mert a bérük kevesebb egy jó nyugdíjnál. A nyugdí­jasnak általában van ruhája, bútora lakása... — És kevesebbet költ kajára. Én például mindig éhes vagyok, de nem cserélnék a nyugdíjasokkal — vigyor­gott Laci. — És mije van egy iskolából kikerült fiatalnak? A rajta levőn kívül semmije. Főleg ha városi értelmiségi családból származik. — Csak annak van pénze, aki úgy hajt, mint Laci zöldségese. A családja segítségével maga termel, árusít, a fölösleget meg Csehországba szállít­ja, szerződést kötött rá. Hajt, mint a barom, nincs se éjjele, se nappala. És mi haszna lesz az egészből, ha kap egy infarktust, és feldobja a talpát?! — Hagyjátok a fenébe a filót! Gyer­tek, ússzunk egyet! — Én inkább oda mennék, ahova a király is gyalog jár — nevetett Sanya. — Úgy látszik, sok dinnyét ettem. — No menjünk: ki vizezni, ki vizelni — szellemeskedett Laci. — A malacok a kettőt egyszerre teszik — kuncogtak az ikrek. — Pedig a szakemberek, mármint az orvosok szerint ez nagyon veszé­lyes. Nemcsak a többi fürdőző szem­pontjából, hanem annak is, aki a medencébe... Szóval, hogy szakszerű legyek, a vizeletürítés után a záróizom összehúzódásakor a medence pisz­kos vizéből egy cseppnyi szinte be­­szippantódik és... — Jól van, Sanya, meggyőztéll Előbb mindnyájan vécére megyünk. Mégis orvosnak kellett volna menned, nem szakmai továbbképzőbe és ápo­lónak a gimi után. — Ami késik, nem múlik. No men­jünk. Útközben kidobjuk a dinnyehó­­jat, mert Pat összes legyét és dara­zsát idecsődítjük. — Ez az utolsó szabad nyaram, jól ki kell használnom. Aztán vagy dol­gozni megyek, vagy katonának — tápászkodott fel lustán Zsolt. — Munkahelyed van már? — kér­dezte Péter. — Nincs. Ezért is irigyellek egy kicsit. Hacsak nem sikerül egy külföldi tanulmányút, de erről csak anyám tud. Amíg nem vagyok benne biztos, nem szívesen beszélek róla. — Nem volt elég a tanulásból? — Ne is emlegessétek a tanulást! — kiáltott szinte egyszerre a három gimnazista. — Mindjárt itt a szeptem­ber. — Talán nem is bánom — morfon­dírozott Zsófi. — Kíváncsi vagyok, mi változik az új tanévben. — Lehet, hogy semmi. Hidd el, azért egy kicsit irigyelünk benneteket — kezdte Klári, majd Kati folytatta: — Nálunk, Komáromban elég szigorú a rend meg a tanárok is. És talán izgalmasabb nagyvárosban iskolába járni. — Higgyétek el, nem igazán jó dolog az, ha az ember a tanárok jóvoltából lógja el az órákat. És ha iskolában kell lenned, akkor az olyan mindegy, hogy az iskola nagyváros­ban van vagy az erdő közepén. Jó tanároktól többet tanulsz az erdő közepén... — Elég a filózásból, lányok! Majd csak túlélitek a gimit. Gyertek inkább a vízbe. (folytatjuk) FOLYTATÁSOS REGÉNY A HÉT 19 1

Next

/
Thumbnails
Contents