A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Július utolsó harmadában a csehszlovák televízió F 1-es csatornáján a késő esti órákban első alkalommal láthattunk dokumentumfelvóteleket a csehországi németekkel szemben alkalmazott kegyetlenségekről, valamint e népesség Csehországból való kíméletlen kitoloncolásáról. Történészek, és az eseményeket elszenvedett tanúk minősítették a "győztesek" elvadult, embertelen dölyfét és vérszomját. "A győztesnek mindent szabad" elv alapján, amiként azt az emlókezők és a közreadott dokumentumok is bizonyítják, gyermekeket, nőket, aggastyánokat gyilkoltak meg csak azért, mert németek voltak. A cseh történészek, akik az adásban megszólaltak, a németséggel szemben elkövetett kegyetlenségeket a cseh történelem huszadik századi szégyenfoltjának nevezték. Olyan szégyenfoltnak, amelyet több nemzedék kénytelen magán viselni majd. A köztársaság feldarabolása, a cseh nép több, mint hatéves megpróbáltatásainak történelmi ténye ott és akkor a németekkel szembeni "igazságtételben" nyert látszólagos kiegyenlítést. Az ilyen elégtétel azonban, tapasztalhattuk, csak ideig-óráig adhat egy nemzetnek valamiféle nemzeti kielégülést; hosszú távon — ama történelmin — értelmetlen kegyetlenséggé minősül. Mert amíg a "nyugati" németség, ahová a csehországi hárommilliós német kisebbséget áttoloncolták, mára Európa egyik vezető, demokratikus, fejlett gazdaságú nagyhatalmává változott, addig a nemzetiségeken bosszút álló Csehszlovákia, enyhén szólva, balkanizálódott. Bárhogy is kerülgetjük, van ebben a háborút követő nagy csehszlovák győzelmi mámorban valami alantas kisszerűség. Holott a párizsi béketárgyalásokon a csehszlovák delegáció igyekezett ennek pontosan az ellenkezőjét bizonyítani. V. dementis a csehszlovákiai nemzetiségek transzfárjával kapcsolatban így nyilatkozott: "A csehszlovák kormány és a csehszlovák delegáció nevében kijelentem, a párizsi konferencián, sőt, az egész világ közvéleményének színe előtt kötelezzük magunkat, hogy az áttelepítés során olyan módon járunk majd el, ami összhangban lesz azokkal a humánus alapelvekkel, amelyek a becsületesség szigetévé tették Csehszlovákiát Közép-Európában." Az a dokumentum-összeállítás, amelyet a német "transzférról" sugárzott a csehszlovák televízió, a "becsület szigetét" ugyancsak különös megvilágításban mutatja. Marhavagon és pogromok, horogkereszttel jelölt gyermekek, aggastyánok és nők; a leköphető, a lágerba zárható, a kitoloncolható védtelenek milliói — a "háborús bűnösök." Akik pedig — amiként mi magyarok Dól- Szlovákiában — ugyanúgy voltak őshonosok a szudéta vidéken, amely a trianoni diktátum nyomán Csehszlovákia része lett. Nekünk, szlovákiai magyaroknak is kijutott — sőt: kijut ma is — a háború utáni "elmarasztalásból" jócskán. A "becsületesség közép-európai szigete" velünk szemben sem az alapvető emberi jogok gyakorlásába fáradt bele, ám amit a hárommillós csehországi németséggel műveltek, az, most, ötven óv elmúltával is meg borzongatja az embert. Az a "rend", amely akkor volt működésben, alapelvkónt nyilván a szovjet nemzetiségi politika gyakorlatából indult ki. Abból, amit Visinszkij külügyminiszter-helyettes fogalmazott meg: "A Szovjetunió kormányának elég jelentős tapasztatai vannak a nemzetiségi problémák rendezésében, a nemzetiségi kisebbségek problémájával összefüggő kérdések megoldásában. E kérdések szabályozását a Szovjetunióban a Lenin és Sztálin tanításának magas elveire alapozott helyes szovjet nemzetiségi politika biztosítja." A megoldás gyakorlatát pedig abban látja, hogy "egy ország szabaduljon meg a magát egy másik ország nemzetéhez tartozónak valló lakosaitól." A szovjet gyakorlat és példa — a biztatás és igazolás — 1945-48 között Csehszlovákiában is gyakorlattá vált. A módszerek sokféleségének szinte azonos átvételével egyetemben. Az egésznek a lényegét Dalibor M. Krno a párizsi békeszerződéssel kapcsolatosan így foglalta össze: "nem ért el semmilyen jogot és lehetőséget, hogy bármi módon gátoljon bennünket olyan intézkedésekben, amelyeket szükségesnek fogunk tartani mindennemű revizionista és irredenta veszély végleges elhárítására határvidékünkön." S végül: "... nem vagyunk hajlandók visszatérni az 1938 előtti kisebbségi rendszerhez." A "végleges elhárítás" hiteles dokumentumai lassan-lassan napvilágra kerülnek. A saját tapasztalataimból — élményeimből is ide csatlakoztathatok valamit. Aki kötelező katonaidejét az egykori szudétanémet területen volt kénytelen eltölteni, igazolhatja, hogy az a fajta falurombolás, amelyet Romániában a nyolcvanas években kezdtek meg, Csehszlovákiában, a szudótanómetek lakta térség területén az ötvenes években véghez is vittek. A hadsereg gyakorlótereinek jelentős hányada ezeken a területeken volt, s az egykori németeklakta települések számtalan "támadás" célpontjai voltak. Komoly tankcsatákat vívtunk egy-egy ilyen település "elfoglalásáért." Lakóházak, középületek, templomok, temetők váltak romhalmazzá e támadások következtében. A temetők lerombolása volt a legdöbbenetesebb élményeim egyike abból az időből; a német feliratú síremlékek földbetiprása. Akkor se értettem, ma sem tudom felfogni az ilyen méretű gyűlölet indítékait. Tudom, persze, hogy tudom, a németek sem bántak kesztyűs kézzel a cseh hazafiakkal... De békeidőben temetőket szóttapostatni lánctalpakkal, szétlőni, előre megtervezett rendszerességgel templomokat, lakóházakat, csak azért, mert egykor a németekéi voltak, azt józan értelemmel ma már minősíteni sem lehet. S most — tudomásom szerint első alkalommal — mindezt az ország nyilvánossága elé tárták, az egykori dokumentumok megmásíthatatlan hitelével. Nyilvánvalóan azzal a nem titkolt céllal, hogy a megváltozott európai valóságban az eddig elhallgatott történelmet tisztázzák* hogy a cseh — német viszony megfelelő módon rendeződhessék. A szándék dicsérendő. Már csak azért is, mert remélhetőleg ezt követi majd — ha ugyan követil — egy olyan történelmi összeállítás, amely a csehszlovákiai magyarság szétszórattatásának dokumentumait is a mai nemzedék elé tárja. Hiszen amit a csehszlovákiai németséggel szemben elkövettek, az úgy-ahogy lezárt ügy: történelem, mai realitások nélkül. Ám amit a szlovákiai magyarsággal szemben elkövettek, és folyamatosan elkövetnek ebben az országban, az élő valóság. Történelem is — és valóság is! A rombolás ebben a térségben nem állt meg, mint a szudétanémet vidék lánctalpakkal föld betaposott temetői felett, itt tovább ól és tovább hat, sőt, vannak, akik még ma is újabb bűnöket és bűnösöket vélnek felfedezni közöttünk. Vannak Szlovákiában politikusok, akik a nemzetiségi kérdés megoldását most is, ma is a rossz emlékű "transzférben" látják. Annak ellenére, hogy az a dokumentumműsor, amit a televízió sugárzott, ennek az országnak a történelmi tehertétele, itt készült—feltehetően okulásul és jóvátételként. Lehetséges, hogy Pozsonyban ezt észre sem vették?! GÁL SÁNDOR 4 A HÉT
