A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
Nyári mozaiH Csaknem egy félesztendeig betegeskedtem. Az orvosok mintegy kivontak a "forgalomból"; most néha kapkodom a fejem: vajon ugyanabba a városba tértem-e vissza, amelyet néhány hónapja elhagytam, ugyanazok közé az emberek, házak, fák és madarak közé. Első látásra minden a régi, a vár, ez a felfordított asztal még fönt van a hegyen, tehát a helyén, a Duna lent folydogál a lábánál, zavaros és mély, és nagy, nem kék, inkább tejeskávé színű, tétova hajókkal és fürge csónakokkal a hátán; a szép templomok is a régiek, csak tornyaikban gyakoribb a harangszó, s a jámbor hívek száma nőtt meg. Első pillantásra az emberek sem változtak sokat, ugyanaz az állandó zűrzavaros emberáradat az utcákon, mint régebben. Az utcák éppoly piszkosak, mint amilyenek tavaly, tavalyelőtt voltak; de azokat az utcákat, amelyeken a leggyakrabban járok, tehát kint az Oroszvár előtti lakótelepen, estefelé sárga gépekkel söprik tisztára, hogy aztán reggelre újra megteljenek szeméttel, cigarettacsikkekkel, mintha itt valami fene nagy éjszakai élet zajlana, holott köztudott, hogy ez egy igazi alvó városrész, éjjel senki sem kószál az utcákon, gépkocsik sem járnak, nem nehéz kitalálni: a rengeteg szemetet a kényelmes lakások kényelmes lakói szórják ki az ablakokon. Hiába, magas házak ezek, sokemeletesek, a felvonók gyakran rosszak, a lakók viszont leleményesek, kiszórják a szemetet az ablakon, nappal meg szidják a szemetes utcák karbantartóit, tisztítóit. Megyek az egyik belvárosi utcán, cigarettára akarok gyújtani, de elfogyott a gyufám; nézem a járókelőket, nem dohányzik-e valaki, csak néhány másodperc, s már jön is felém egy füstölgő férfi, hozzálépek, udvariasan tüzet kérek tőle, elegáns úr az illető, mint valami parlamenti képviselő. "Nincs!" — vakkant egyet, s eldobja féligszívott cigarettáját. Viselkedése úgy meghökkent, hogy majdnem leülök a járdaszélre: mit meg nem él az ember ötvenen túl! Amióta nem láttam ezt a várost, sok benne a magánkereskedés. Ez főleg abban nyilvánul meg, hogy takarítják, restaurálják az üzleteket, boltokat, festik a cégtáblákat, ahol pedig már folyik az árusítás, ott az eladók meglepő módon pökhendiek, udvariatlanok, az árak égbe kiabálnak, az áruk csapnivalóak, a kiflik, kenyerek feleakkorák mint régebben voltak, s az állami boltokban alig állják már ezt a versenyt. Tudniillik a kifli- és zsemlekicsinyitő versenyt. Gyönyörűek a nők ebben a városban. De ez már közhely. Azonban mégis meghökkentő, ahogy ki tudnak vetkőzni magukból; most látom, hogy egy félreérthető mondatot írtam le az imént, tehát kijavítom: nem önmagukból vetkőznek ki, hanem a ruhájukból, ami nem csoda, hiszen nyár van, forró kánikula, enyhe légmozgás, sőt, szélcsend, az utcasarkokon pornómagazinokat árulnak rövidnadrágos, rózsaszíncombú szexlányok, estefelé meg csábítóbb hölgyek árulják önmagukat, egészen tűrhető áron, óvatos pillantásokat vetve a fel-feltünedezó fekete seriffekre, akik azonban pillantásra sem méltatják a dús keblű esti pillangókat, mással vannak elfoglalva. Mivel vannak elfoglalva ezek a fekete ruhás legények, és kik ók egyáltalán? Valami új rendőrfajzat — válaszolja kérdésemre egyik ismerősöm. Többet ő sem tud róluk. Mindenesetre itt vannak, egyenruhájuk valóban nagyon emlékeztet az amerikai seriffekére, fekete nadrág, fekete blúz, sokszögletű fekete sapka, derékszíj, pisztoly, gumibot, adó-vevő rádiókészülék; egyébként vállas, izmos alak valamennyi, valakitől azt hallottam, hogy egytől egyig karaté-, dzsiudzsicu- és más sportbajnok, rejtélyes és mosolytalan arccal járják a várost, párosával vagy nagyobb csoportokban. Pórázon hatalmas farkaskutyákat vezetnek. Nagyon titokzatosak, nagyon szótianok, és félelemkeltők, amit nem szeretek. Nem szereti őket kedves ismerősöm, a zöldség- és gyümölcsárus sem, akitől épp görögdinnyét vásárolok. Kedélyes arccal meglókeli a dinnyét, de aztán elkomorodik: — Hú — mondja halkan — itt vannak a fekete ördögök! Hátranézek, látom, tényleg itt vannak, mindjárt öten, sőt, ha a fekete vérebet is számítom, hatan egyszerre. Fólrehúzódom, oldalról figyelem őket, vigyázva, nehogy észrevegyék. Elkérik az árus árusítóengedólyót. Van engedélye, de nem erre a helyre szól, így hát a seriffek háromszáz koronára büntetik őt. Három percig tart az egész, az árus nem vitatkozik, csak akkor jegyzi meg, mikor elmennek: — Az isten verje meg, ma még nem is kerestem háromszáz koronát... A fekete ördögcsapat büszkén elvonul. A közbiztonság helyreállt. ZS. NAGY LAJOS Fotó: M. Hálóin f' I o I u ' í v
