A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-23 / 34. szám

Nyári mozaiH Csaknem egy félesztendeig betegesked­tem. Az orvosok mintegy kivontak a "forga­lomból"; most néha kapkodom a fejem: vajon ugyanabba a városba tértem-e vissza, amelyet néhány hónapja elhagy­tam, ugyanazok közé az emberek, házak, fák és madarak közé. Első látásra minden a régi, a vár, ez a felfordított asztal még fönt van a hegyen, tehát a helyén, a Duna lent folydogál a lábánál, zavaros és mély, és nagy, nem kék, inkább tejeskávé színű, tétova hajókkal és fürge csónakokkal a hátán; a szép templomok is a régiek, csak tornyaikban gyakoribb a harangszó, s a jámbor hívek száma nőtt meg. Első pillantásra az emberek sem változ­tak sokat, ugyanaz az állandó zűrzavaros emberáradat az utcákon, mint régebben. Az utcák éppoly piszkosak, mint amilyenek tavaly, tavalyelőtt voltak; de azokat az utcákat, amelyeken a leggyakrabban já­rok, tehát kint az Oroszvár előtti lakótele­pen, estefelé sárga gépekkel söprik tisztá­ra, hogy aztán reggelre újra megteljenek szeméttel, cigarettacsikkekkel, mintha itt valami fene nagy éjszakai élet zajlana, holott köztudott, hogy ez egy igazi alvó városrész, éjjel senki sem kószál az utcákon, gépkocsik sem járnak, nem ne­héz kitalálni: a rengeteg szemetet a ké­nyelmes lakások kényelmes lakói szórják ki az ablakokon. Hiába, magas házak ezek, sokemeletesek, a felvonók gyakran rosszak, a lakók viszont leleményesek, kiszórják a szemetet az ablakon, nappal meg szidják a szemetes utcák karbantar­tóit, tisztítóit. Megyek az egyik belvárosi utcán, ciga­rettára akarok gyújtani, de elfogyott a gyufám; nézem a járókelőket, nem do­­hányzik-e valaki, csak néhány másodperc, s már jön is felém egy füstölgő férfi, hozzálépek, udvariasan tüzet kérek tőle, elegáns úr az illető, mint valami parlamenti képviselő. "Nincs!" — vakkant egyet, s eldobja féligszívott cigarettáját. Viselkedé­se úgy meghökkent, hogy majdnem leülök a járdaszélre: mit meg nem él az ember ötvenen túl! Amióta nem láttam ezt a várost, sok benne a magánkereskedés. Ez főleg ab­ban nyilvánul meg, hogy takarítják, restau­rálják az üzleteket, boltokat, festik a cég­táblákat, ahol pedig már folyik az árusítás, ott az eladók meglepő módon pökhendiek, udvariatlanok, az árak égbe kiabálnak, az áruk csapnivalóak, a kiflik, kenyerek fele­akkorák mint régebben voltak, s az állami boltokban alig állják már ezt a versenyt. Tudniillik a kifli- és zsemlekicsinyitő ver­senyt. Gyönyörűek a nők ebben a városban. De ez már közhely. Azonban mégis meg­hökkentő, ahogy ki tudnak vetkőzni ma­gukból; most látom, hogy egy félreérthető mondatot írtam le az imént, tehát kijaví­tom: nem önmagukból vetkőznek ki, ha­nem a ruhájukból, ami nem csoda, hiszen nyár van, forró kánikula, enyhe légmoz­gás, sőt, szélcsend, az utcasarkokon por­nómagazinokat árulnak rövidnadrágos, ró­­zsaszíncombú szexlányok, estefelé meg csábítóbb hölgyek árulják önmagukat, egészen tűrhető áron, óvatos pillantásokat vetve a fel-feltünedezó fekete seriffekre, akik azonban pillantásra sem méltatják a dús keblű esti pillangókat, mással vannak elfoglalva. Mivel vannak elfoglalva ezek a fekete ruhás legények, és kik ók egyáltalán? Valami új rendőrfajzat — válaszolja kérdé­semre egyik ismerősöm. Többet ő sem tud róluk. Mindenesetre itt vannak, egyenru­hájuk valóban nagyon emlékeztet az ame­rikai seriffekére, fekete nadrág, fekete blúz, sokszögletű fekete sapka, derékszíj, pisztoly, gumibot, adó-vevő rádiókészü­lék; egyébként vállas, izmos alak vala­mennyi, valakitől azt hallottam, hogy egy­től egyig karaté-, dzsiudzsicu- és más sportbajnok, rejtélyes és mosolytalan arc­cal járják a várost, párosával vagy na­gyobb csoportokban. Pórázon hatalmas farkaskutyákat vezetnek. Nagyon titokza­tosak, nagyon szótianok, és félelemkeltők, amit nem szeretek. Nem szereti őket kedves ismerősöm, a zöldség- és gyümölcsárus sem, akitől épp görögdinnyét vásárolok. Kedélyes arccal meglókeli a dinnyét, de aztán elkomoro­­dik: — Hú — mondja halkan — itt vannak a fekete ördögök! Hátranézek, látom, tény­leg itt vannak, mindjárt öten, sőt, ha a fekete vérebet is számítom, hatan egy­szerre. Fólrehúzódom, oldalról figyelem őket, vigyázva, nehogy észrevegyék. El­kérik az árus árusítóengedólyót. Van en­gedélye, de nem erre a helyre szól, így hát a seriffek háromszáz koronára büntetik őt. Három percig tart az egész, az árus nem vitatkozik, csak akkor jegyzi meg, mikor elmennek: — Az isten verje meg, ma még nem is kerestem háromszáz koronát... A fekete ördögcsapat büszkén elvonul. A közbiztonság helyreállt. ZS. NAGY LAJOS Fotó: M. Hálóin f' I o I u ' í v

Next

/
Thumbnails
Contents