A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-09 / 32. szám

ÉGTÁJAK

Hajdú István

A trójai faló

Sokat beszélnek mostanában a művész alkotói szabadságáról. Mégis sokan elfelejtik, hogy az alkotó művész egészen másfajta médium, mint az átlagember, cselekedeteit és művészetét megkülönböztető módon kell kezelni. Nem szabad játszadozni vele fölényesen, lekezelően, az erősebb kiváltságával, valakinek (valakiknek) kényére—kedvére. Különben veszélyes robbanóanyaggá válik. Figyelmen kívül sem szabad hagyni, mert önmagába fordulván irracionalitásba burkolózik, amely éppolyan veszélyes, hiszen művei érthetetlensége, túlzott elvontsága veszteség, és élete így a sínylődés drámájához vezet.

Ez az írásom az első lehetőséget feszegeti. Kitalált és valós dolgok keveréke, bár minden hasonlóság a realitással csak párhuzamok és véletlenek egybeesése.

A véső hideg volt, mint a jég. Rideg keménysége különböztette meg a kalapácstól. Kezében váltogatta szerszámait, sokszor behunyt szemmel is dolgozott. Nem szerette a védőszemüveget.

Első nagyobb alkotásán dolgozott. Az iskolában mindig figuratív dolgokat csináltak. Szobrászmesterük, Kőtörő Dávid (így csúfolták) erélyes ütésekkel zúzott szét minden nonfiguratív törekvést. Csak a figurákat, kiváltképpen az aktokat szerette. Jól emlékezett még arra, hogyan ült le a nagymellű Bozsenka az első órán. Nagy heccnek számított az akkoriban az osztályban. Később már természetesebbnek tűnt a meztelenség. Ekkor már nem vágytól dülledő szemmel nézte a női testet, hanem az idomok , minél tökéletesebb megformálása végett. Szívesen befeküdt volna Bozsenka ágyába, de mint később megtudta, Bozsenka Dáviddal hált, és az órák után sellőként tűnt el a Csízik nevű borozóban, mert imádta a vörös bort. Ezt is csak később tudta meg, egy szép tavaszi napon, a nagyszünetben. Kilógott egy pohárkára és meglepetésére ott találta Bozsenkát. így felöltözve még csinosabb volt. Zavarában már limonádét akart rendelni, de B. az asztalához intette és leültette. Most visszagondolva megmosolyogta zavarát. B. ugyanis az asztal alatt félreérthetetlenül jelezte vonzalmát és gerjedelmét. Jó kis bosszú lett volna Dávidon a sok összetört szoborérti Ekkor látta utoljára, mert B. csodálatos idomait egy tömegszerencsétlenségben cafatokra gyalulta a hatos villamos. Neki állított most emléket szobrával: A hús és a villamos.

Egyenletes ütésekkel véste a konok követ. Nagyobb darab lemetszésekor hallotta a kő jajgatását... Ne könnyezz másokkal, de ne is ujjongj! (A gondolat Epiktótosztól származik.) Bele volt merülve

16 A HÉT

munkájába. Nem vette észre, mikor léptek be hozzá, csak amikor három, furcsán groteszk árnyék jelent meg előtte. Az egyik egyenesen a kőre esett, a másik kettő, mint két testőr, mellé.

Abbahagyta munkáját és hirtelen megfordult. Ijesztően nézhetett ki, ütésre emelt kalapáccsal jobbjában, lándzsányi vésővel a másikban, hosszú fekete kötényben, feldúlt arccal. Inkább emlékeztetett inkvizítorra, mint szobrászra. Félénken hátrálni kezdtek. Nem szerette, ha munka közben zavarják, pláne nem, ha nézik. Gyakran az ujjára ütött, mely pillanatok alatt homokozólapáttá változott. Ráismert látogatóira. A nagyfőnök és kísérete.

— Napot.

— Jó napot.

— Jöjjenek, üljenek le.

A két idősebb öltönyben volt. Mindig így látta őket. Gyakran elgondolkozott azon, hogy otthon hol raktározhatják a sok ruhát. Az egész lakás tele lehetett szekrényekkel, dugig tömve öltönyökkel, ingekkel és mindenfajta nyakkendőkkel. Minden alkalomra más. Egy ilyen embernek külön utánfutót kellene maga után húznia, hogy mindig kéznél legyen az alkalmas kollekció. Cipőt nem nagyon váltanak. Nyáron szandál, tavasszal-ősszel sötét félcipő, télen a ctpzáras egész. Ruha teszi az embert és státuszát. Látott már valaki öltönyös traktoristát vagy kék ruhás bizalmit? Én már láttam, de ez más történet. A fiatalabbik, a kissé kopaszodó, farmert és rövidujjú inget viselt, valami otromba lila, kötött nyakkendővel.

Mindketten a középsőre tekintettek, de mivel ő nem mozdult, állva maradtak.

— A keresztapák most előhúzzák a stukkerokat és szitává lőnek — nevette el magát. Engedett a feszült hangulat. A főnök közelebb lépett, vállára tette a kezét.

— Látom dolgozgatsz, nem ülsz tétlenül, és nyakalod a pálinkát. Azt hallottam, a művészek szeretik a tütüt — cinkosan a sarokban sorakozó üvegekre kacsintott.

— Mások is szeretik a tütüt, különben sem attól függ a tehetség.

— Bizony nem ettől!

— De nem ám — helyeselt a másik öltönyös is.

A farmeros, valószínűleg a sofőr, lassú léptekkel körözött a helyiségben. Szemlátomást csak a szerszámok érdekelték: fúrók, vésők, kalapácsok, köszörűk. Egyenként emelte őket a szeme elé, hüvelykujjával végigtapogatta élüket, és elismerően bólogatott.

— Élesek, jó szerszámok, elkelne egypár a háznál.

A főnök leintette:

— No, elmondom, miért is jöttünk. Mint

láthattad, felépült az új irodaépület. Ott lesz a titkárság és az én irodám is. Az épület előtt van egy nagy tér. Szeretnénk, ha csinálnál oda egy szobrot, olyan mezőgazdaságit. A vezetőség rád bízza, találd ki, tervezd meg, készítsd el. Nem mellszobrot akarunk, van abból már elég. Valami kaszás emberre gondoltunk, de elvetettük, nincs benne semmi az állattenyésztésből. Állat is kell, sőt lehet egy kis történelem is. Őseink sokat izzadtak a földeken. Nem vagyok művész, te tudod vizuálisan elképzelni, megvalósítani. Tudom, meg tudod csinálni. Két hót múlva lesz az aratóünnepély és a lovasnapok. Akkor lepleznénk le.

— Hát nem is tudom... Máson dolgozom.

— Azt be tudod fejezni azután isi Most ez a fontosabb. Szeretnénk, ha kész lenne, megadunk minden támogatást. Rendben van?

— Rendben van, akkor megegyeztünk. Majd jelentkezünk. Viszlát — azzal kivonultak.

A sarokban lévő palackhalom felé indult. Hátulról előhúzott egy félig tele üveget, és összevont szemöldökkel nagyokat kortyolt belőle. A nagy kőnek támaszkodott, rágyújtott. Felváltva nyakalta a pálinkát, és szívta cigarettáját. Néha görcsös köhögés tört rá, de miután egy jókorát köpött, abbamaradt. Mikor az itóka elfogyott, az üveg szájába dugta a mutatóujját, és felülről rásújtott egy kődarabra. Pontosan oda, ahol B. képzeletbeli feje volt. Hangot hallott a kőből, akárha valahonnan a pokolból sátáni kacajok hisztérikus hullámai pengetnék dobhártyáját. Felsértette az ujját. Kezét lefelé lógatta, megvárta, míg ujjhegyén duzzadni kezd egy jókora vércsepp, és amikor már majdnem lecsöppent, egy hirtelen, kecses mozdulattal ráfröcskölte a kőre.

— Nesze te szajha, vórzel, nem nyúlok hozzád. Utálom a vérző nőket, még a kutyák is utánuk jönnek az utcán, nyüszítenek, mert véres húst éreznek. Nincs különbség hús és hús között...

Úgy döntött, a műteremben alszik. Elővette vázlatfüzetét, és firkálni kezdett. A művész alkotó ereje abból áll, hogy rendszertelen dolgokat is rendszerbe tud fogni, vonalak összevisszaságából határozott formájú képeket, ábrákat alkot. Síkból — térbe, az anyagból — szoborrá.

Először egy sarlót élező, kalapos parasztot sikerült kibogoznia a vonalakból. Az öreg ült, körülötte marokba szedett búzakötegek. Nem rajzolhatott mellé állatot, legfeljebb Bodrit, de kutyákat itt nem tenyésztettek. Az emberek a háború óta leszoktak a kutyahúsról. Az éjjel még több