A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-05 / 27. szám
GONDOLATOK A HAZÁRÓL MIA HAZA? Alapiskolás koromban valamelyik pártos, célirányos, emlékműavatás hangulatú olvasmány után találkoztam először eme kérdéssel, akár vitaindító, akár vitazáró kérdéscsoport főmotívumában, a megválaszolandó fogalmat rejtő kulcskérdésekbe ágyazott előre gyártott válaszokkal. Valamikori olvasókönyvemben, valamelyik olvasóórán, valahányadikos koromban. Az elsajátított olvasási technika örömét még egy frissen kibetúzött gyászjelentés sikeres elolvasása sem lohasztja le. így voltunk ezzel mindannyian. Az egyetlen, de határtalan örömet a megfejtett, elolvasott szó nyújtotta, nem az értelmezése. Ez utóbbi a későbbi értelemfejlesztő órákon került sorra. Nos, huszonéves fejjel, visszaemlékezve a betűvetés korára, újraolvasván a kérdést, visszhangzik bennem az olvasókönyv ízű legyintósszerű egyszerűsége, hányaveti parlagiassága, agyonkoptatott uniformizáltsága. Az esetleges válaszadás, igaz, már nem is olyan "előre vártan" egyöntetű. Mindenkinek mást jelenthet, és mást jelent is a fogalom. Mást jelenthetett nagyapámnak, ki "Nagymagyarország" évei alatt tért örök nyugovásra, mást jelent nagyanyámnak, aki öregesen fiatal szemével hunyorog a demokráciával fémjelzett korban. (Ki tudja magában mit gondolhat?) Mást jelent apámnak, kit szlovákként csak magyarul tanítottak, és anyámnak, kinek gyermekkori álmát orosz, magyar tankok utcai lánctalpcsikordulásai zaklatták. Generációk váltotta, történelmi sodrás adta életlehetőségek. Egyöntetű kérdésfeltevések. Más-más árnyalatú, szöges ellentótű, esólylatolgató válaszadások. A mi nemzedékünknek (20-25 éves felnőttek) nem kell, hogy sokat jelentsen, takarjon a szó: haza. Tizenévesek voltunk mikor tudtuk, hogy Közép-Európa olyan, mint egy szabásminta vázlat. Tele vonásokkal, tiltott határátkelőhelyekkel, ki nem mondható, "szabálysértő" fogalmakkal, sehova, vagy csak egy irányba vezető csonkahidakkal. Az értelmesebbje tudta, hogy szabványrendszereket teremtő társadalom kiszolgáltatottja, önkritika lévén: eltartottja. E felismerések még szükségszerűen nem vezetnek lelki megrázkódtatáshoz, defetizmushoz, személyiségtipró önemésztésig. A hatvanas évek végén születtek — köztük jómagam is — szoptatós mellébe markolászva lázasan szívták magukba az éhségcsillapító hűs tejet, mit sem érzékelve a 68-as eseményekből. Akkortájt kezdtünk járni. Nincs mire emlékeznünk. Történelmietlen idők mindennapi politikai eseményeibe születtünk bele. Mi csak olvasásélményeinkről, őseink beszámolóiból tudhattunk 1918-ról, az 1945-48- as időszakról, 68-ról. Zsenge ifjúságunk évei a béketárgyalás-sorozatok, a nagyhatalmak protokollszerű találkozásainak, vagyonokat felemésztő ünneplések jegyében teltek. A haza szóban a határozói körülményt értem, érzem. Az irányt, az indulást, az utat, a célt, az otthont. E szó kiejtésekor a szülőföldem ismert környezete, határa rajzolódik ki emlékezetemben. Embertársaim, az ismerős tárgyak, a bebarangolt természet. Nem tudok nemzetben, népben, eszmékben gondolkodni. Hazában sem, ilyen értelemben. Csak emberben, egy adott szinten, műben. A gyűjtőfogalmak az általánosításukon kívül rendezetlenül kusza, vagy egyértelműen szabályos szerkezetűek. Hisz az erdőt nem csak a fák alkotják. És ha csak azok? Nincs nagyobb öröm annál, mikor a katona hazatér leszolgált hónapjai után. Visszamenni oda, ahonnan elindult. Ilyeténképpen ez a bizonyos haza védelme másodlagos, harmadlagos. Az elmúlt években ennyire elcsépeltté vált, túlburjánzott e szó használata, hogy hallatán a mindennapi közszókincsünk agyonkoptatott fogalmává degradálódott. Nincs értelme, jelentősége e szó értelmén, hangulati benyomásán eltöprengenünk. Ma nincs helye az érzelmi túlfűtöttségnek. Amerikában hazájáért, családjáért síró ember — a múlt zsánerképe. Egyedül csak a szavak emigrálnak. A novemberi események egyik érdeme, hogy feloldotta a fogalom magába fojtott elszigeteltségét, zártságát, egyirányú korlátoltságát. Lazábbá vált. Vörösmarty költészete szuggesztív hatású. A költőben az önmagával viaskodó, forrongó gigászi erő és látnoki érdesen keserű értelem harcát látom. A Szózat modem vers — a maga korában. Ma — túlszavalt, túlharsogott, frázisszerű. Ennek legkevésbbé a költő örülne. Ki kell tágítanunk a fogalmakat. Magyarnak lenni: nem érdem, nem is büszkeség, sem szégyenlétállapot Annak maradni: nem szükségszerű (lejárt a magyarság versek kora). Őrizzük szellemi örökségünket! A kijelölő jelzőket eltörölném a minőségjelzők javára. Hiszem, hogy a 21. század küszöbén Vörösmarty Szózata bölcs (t)örvényszerű marad, de azt is, hogy egyetemes szellemben fogant költemények születnek, fognak megszületni. Talán, ha Európa a miénk (is) lesz. Bízom abban, hogy akkoron majdan, "beérett", tapasztalt, higgadt nemzedéktársaimban az egyhazába" zárt szabványrendszerek őrizte emlékképek elhalványulnak, más emlékek "rovására" teljesen kifakulnak. Addig is, bármelyik nemzet himnuszát tisztelettudóan végighallgatom, ha kell végig állom. Hogy mégis melyik dallamra ver erősebben a szívem? Maradjon az ón titkom. HAJTMAN BÉLA visszhang Még egyszer dr. Zelenyák Jánosról Visszatérve a Hót 23. számában Görföl Jenő ’Ki volt dr. Zelenyák’ című cikkére vonatkozólag van néhány hozzáfűznivalóm. A századunk elején Zelenyák Jánost a ’Magyar Néppárt’ budapesti központja beválasztotta a nemzetgyűlési tagok közé, és ezt a tisztségét az első világháborúig meg is tartotta. Ettől kezdve a nép mindig és mindenhol nagyságos úrnak szólította. Nem mondhatta neki még véletlenül sem senki, hogy plébános úr. Szegény földműves családból származott, és olyan jó tanuló volt, hogy csupán ösztöndíjakból tette le a felsőbbfokú vizsgáit. 1860-ban született Szepesalmáson, és még idősebb korában is, szinte rossz magyarsággal beszólt. Először Alsópélre helyezték ki plébánosnak. Rövidesen esperesnek, érseknek, sőt bíborosnak is ki akarták nevezni, de ő csak plébános akart maradni. Később kinevezték szentszóki tanácsosnak. "A természetes gyógymód” című 596 oldalas, népiesen megírt orvosi könyvében, a neve alatt így állt: Dr. Zelenyák János, lekéri plébános, szentszéki tanácsos.. Természetgyógyászi tevékenysége folytán megtörtént, hogy az orvosok fel is jelentették. A bíróság előtt Zelenyák azt mondta a bíráknak: — Miért rángattatok engem ide? Hiszen ón először is, házhoz nem megyek betegeket látogatni. Másodszor: Kuruzslással nem foglalkozom. Harmadszor: Mérget nem adok senkinek, és nem is árulok. Negyedszer: Titokban semmit sem csinálok. Ötödször: Honoráriumot senkitől nem kérek, mindent ingyen csinálok. Akkor hát, mit akartok tőlem? Jó napot!... Ezzel faképnél hagyta a bíróságot. Utána azután soha többé nem idézték be. Mindezt 6 maga mesélte el a faluban lakó Skolnyík Lajosnak, akivel igen jó kapcsolatban volt. Skolnyíkot amolyan ezermesternek ismerték, nagyon sok mindent Zelenyáknak is megjavított. Zelenyák halálára vonatkozó adatok teljesen hamisak. Szenthelyi Molnár István öt évvel Zelenyák halála előtt a káplánja volt, de azután áthelyezték máshová plébánosnak, hamis tehát az az adat, hogy a lekéri plébános az oltárnál esett volna össze, mivel tudtommal komoly beteg sohasem volt. Sokszor mondogatta magáról, hogy a jó Isten úgy megáldotta ésszel, hogy külön orvosra soha nincs szüksége, mivel ő saját magát tudja gyógyítani és kezelni. Az idejövetelének az évét, 1908-at, Zelenyák szakácsnője elmondása alapján állítottam, hiszen akkor még nem is éltem! Dr. Zelenyák 1929. november 23-án jött haza az Egyesült Államokból, ahol a természetes gyógymódokról tartott előadásokat. Ausztriában Linz és Passau városok között, a gyorsvonaton érte a halál, agyvérzést kapott. A vonatról Grieskirchenben tették le, amely pár száz főből álló kis falucska volt. Itt temették el. Hazájából senki sem mehetett el a temetésére, mivel akkor az útlevelek kiadása hetekbe került. Én akkor már 17 éves fiatal srác voltam, nagyon jól emlékszem mindenre, és az akkori feljegyzéseimben is benne van. PÁRÁK ENDRE 14 A HÉT
