A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-26 / 30. szám

A csavarao

m * wmmm ________maugham

ÉGTÁJAK

Mexico Cityből Vera Cruzba érkeztem, hogy elkapjak egy Jucatanba induló hajót, de miután az előző este kikötői sztrájkot jeleztek, a hajóm sem indult. VeraCruzban ragadtam. Kivettem egy (a térre nyíló) szobát a Hotel Diligenciasban, és a reggelt avval töltöttem, hogy a várost nézegettem. Végigsétáltam a mellékutcákon, és bekukkantottam néhány különös udvarba. Megnéztem a festői plébániát is, majd miután úgy gondoltam, hogy már mindent láttam, leültem a teret körülvevő hűvös árkádok alá, és rendeltem egy italt. A nap könyörtelenül szórta sugarait a térre, és a poros coco-pálmákra. Nagy, fekete héják telepedtek le néhány percre, majd leszálltak a fákról, összegyűjtöttek valamennyi hulladékot, és felrepültek a templomtorony tetejére. Figyeltem a téren keresztülhaladó embereket, négereket, indiánokat, spanyolokat, különféle színűeket, az ébenfeketétől az elefántcsontig. Délelőtt a körülöttem levő asztalokat elfoglalták, főleg férfiak, akik lunch előtt valamit inni kívántak. A helybeli újságot már megvettem, de az újságárus szeretett volna rám sózni még egy jó néhányat. Vagy hússzor kergettem el a cipőtisztítókat is, akik mindenáron ki akarták fényesíteni makulátlanul tiszta cipőmet, és amikor már nem maradt semmi apróm, csak megráztam a fejem, ha a koldusok nem hagytak bókén. Indiai asszonyok, porontyaikat kendőbe kötve a hátukon hordták, és csontos kezüket nyújtogatták felém. Kisgyerekek vakokat vezettek asztalomhoz, nyomorékok deformált tagjaikat mutogatták, és félmeztelen éhes gyermekek vég nélkül követelték az aprót tőlem.

De figyelmemet hirtelen egy koldus kötötte le, akinek a többi koldustól, és a körülöttem ülő nagyrészt fekete hajú férfiaktól eltérő feltűnően vörös haja és szakálla valósággal meghökkentett. Egyenetlen szakálla és hosszú ápolatlan haja minden valószínűség szerint már hónapok óta nem látott kefét, csak egy hosszú nadrágot és egy pamut trikót viselt, de mindez foszlányokban lógott rajta. Még soha nem láttam ilyen vézna embert, lábai, meztelen karja csont és bőr, piszkos trikójának lyukain keresztül meg lehetett számolni a bordáit, és poros lábán keresztül csontjait. Nem látszott öregnek, talán negyvenéves lehetett, és el nem tudtam képzelni, hogy kerülhetett

ilyen állapotba. Nem látszott munkakerülőnek. Ő volt az egyetlen a koldusok között, aki meg sem szólalt. Még a kezét sem nyújtotta ki, csak nézett, hogy szörnyű volt, csak állt és állt, ránézett az emberre, és ha nem vettek tudomást róla, lassan egy másik asztalhoz vánszorgott. Ha nem kapott semmit, akkor sem látszott csalódottnak vagy haragosnak, és ha meg adtak neki, elvette a pénzt, és köszönet nélkül távozott.

Nem volt, mit adjak neki, és amikor hozzám lépett, megráztam a fejem, és néhány, a spanyoloknál szokásos udvarias szóval elutasítottam. De ő tudomást sem vett szavaimról, csak állt előttem éppen olyan hosszú ideig, mint a többi asztal előtt, és tragikus szemmel bámult rám. Volt valami megrendítő megjelenésében. Valami nem normális. Végül továbbment.

Egy óra volt, a lunch ideje már elmúlt. Amikor felébredtem délutáni pihenésemből, még nagyon meleg volt, de estefelé egy kis levegő áradt be az ablakon keresztül, és kísértésbe estem, hogy lemenjek a térre. Leültem az árkádok alatt, és egy italt rendeltem. Az emberek elfoglalták az asztalaikat az étteremben, és a zenekar játszani kezdett. És a cipőtisztítók ismét megrohantak, az újságárusok rám erőszakolták lapjaikat, és a koldusok követelték alamizsnájukat. Megint megláttam azt a különös rőtszakállú fickót, és figyeltem, ahogy megállt az asztalok előtt. Az enyém előtt nem állt meg. Azt hiszem emlékezett rám, hogy reggel nem adtam neki semmit, és így, gondolta, fölösleges újra próbálkoznia. Az ember ritkán lát vöröshajú mexikóit, és szerettem volna tudni, vajon angol, skandináv vagy amerikai tengerész-e, aki elhagyta hajóját, és fokozatosan süllyedt ebbe a szánalomra méltó helyzetbe. Hirtelen eltűnt. Nem volt mit tennem, álldogáltam egy darabig, amíg meg nem éheztem, és amikor befejeztem az étkezést, viszszatórtem.

Ott ültem lefekvés idejéig. Bevallom, hosszúnak tűnt a nap, és szerettem volna tudni, vajon még hány ilyen napot leszek kénytelen itt tölteni. Kis idő múlva felébredtem, és már nem tudtam újra elaludni. A szoba levegője fojtogatott. Felhúztam a redőnyt, és kinéztem. Nem volt holdvilág, de a ragyogó csillagok halványan megvilágították a templom körvonalait. A héják a kupola keresztjénél és a torony sarkánál gyülekeztek, és néha-néha

megmozdultak. A hatás hátborzongató volt. És hirtelen (fogalmam sincs, hogy miért) megint a vöröshajú fickóra gondoltam, és olyan érzés fogott el, mintha már láttam volna őt valamikor.

Képzeletem olyan élénken működött, hogy kiverte az álmot a szememből. Biztos voltam benne, hogy már találkoztunk, de hogy mikor és hol, arra nem jöttem rá. Ahogy alkonyodon, kicsit hűvösebb lett, úgyhogy képes voltam elaludni.

Második napom Vera Cruzban ugyanúgy telt el, mint az első. Vártam a vöröshajú koldus megjelenését, és amikor a közelemben lévő asztalok egyikénél megállt, figyelmesen megnéztem. Most már határozottan tudtam, hogy valahol láttam, és beszéltem vele, de még mindig nem tudtam visszaemlékezni a körülményekre. Megint elment az asztalom előtt anélkül, hogy megállt volna, és ahogy szemünk találkozott, felcsillant benne a felismerés jele. Semmi sem történt. Talán én követtem el valami hibát? De nem tudtam kiverni a fejemből a benyomást, hogy egy bizonyos időben belépett az életembe. Most már biztos voltam benne, hogy vagy angol vagy amerikai. De szégyelltem megszólítani.

A nap lassan végéhez közeledett. Múltak a napok, a reggelek és esték váltogatták egymást. Eljött a vasárnap, és a tér még népesebb volt, mint máskor. Az asztalok az árkádok alatt zsúfolva voltak. Megjelent a vöröshajú koldus is, egy rémítő figura, hallgatásával, rongyaival és szánalmas nyomorúságával. Ott állt két asztallal távolabb az enyémtől, amikor megláttam a rendőrt, aki időnként megpróbálta megvédeni a közönséget a koldusok tömegétől. A rendőr rácsapott a hátára. A koldus vékony teste beleremegett, de nem tiltakozott, és haragosnak sem látszott. Lassan továbbment. És akkor hirtelen minden eszembe jutott. A nevére még nem emlékeztem ugyan, de minden másra igen. Fel kellett, hogy ismerjen, mert nem sokat változtam húsz óv alatt, és az volt az oka, hogy az első reggelt kivéve, soha sem állt meg az asztalom előtt. Igen, húsz éve ismerem.

Egy telet Rómában töltöttem, és minden este ugyanabban az étteremben vacsoráztam a Via Siestán, ahol remek makarónit és jó bort lehetett kapni. Gyakran látogatták angol és amerikai képzőművészeti főiskolai hallgatók és egy-kót író... A művészettel és irodalommal kapcsolatos vitáink sokszor nyúltak az éjszakába. Egy fiatal festő barátjával szokott bejönni az étterembe. A vöröshajú akkor még fiatal fiú volt, nem lehetett több hu-16 A HÉT