A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
GONDOLKODÓ MáslH történelem A szlovákiai magyarság szisztematikus feldarabolása több, mint hetven esztendeje vette kezdetét. Azóta a frontális támadások mellett — a nemzetközi politika viszonylagos függvényeként — amolyan "részcsapásokat" is indítottak és indítanak "központi" vagy "reszortkommandók" bevetésével. A politikai, területi, gazdasági s egyéb célpontokon kívül e stratégia alapján szinte folyamatosan támadták a magyar nemzetiségi oktatási rendszert. Az 1945—1948-as jogfosztottság idején a totális módszer fegyverét bevetve, gyakorlatilag nemzedékeket ítéltek analfabetizmusra. Egyrészt azzal, hogy törvény tiltotta a magyar oktatást, másrészt azzal, hogy a szlovákiai magyar pedagógusok zömét áttoloncolták a határon Magyarországra. Harmadrészt pedig azzal, hogy a magyar gyermekeket szlovák oktatási nyelvű iskolákba kónyszerítették, ami — tapasztalatból mondhatom, mert megéltem — minden megaláztatás mélypontját jelentette. Amikor aztán 1948 után ismét megindulhatott a magyar oktatás Szlovákiában, nyelvében, nemzetiségi hovátartozásában megalázott gyermeksereg került "vissza" iskoláinkba — többéves lemaradás terhével és traumáival. Ugyanakkor olyan tanítók elé — csak tisztelettel emlékezhetem meg vállalásukról —, akik jó ha három-négy polgárit végeztek, de megjárták leventeként a háborút, s egy-két fogolytábort is ezenközben... Kellettek, mert — egy korabeli statisztika szerint — 1949-be Szlovákiában mindössze 110 képesítéssel rendelkező magyar pedagógus maradt. Hogy milyen erőfeszítések árán épült újjá ebből a szlovákiai magyar oktatási hálózat, annak még felvillantására sincs hely e rövid összefoglaló keretében. (Más helyütt bővebben írtam erről.) Ami akkor és ott lényeges volt, s mindennél előbbrevalóbb: megindult a magyar pedagógusképzés. Előbb csak pár hetes gyorstanfolyamokat — az amolyan "hadigazdálkodásnak" mondható — rendeztek, aztán létrejött Rozsnyón és Pozsonyban a Pedagógiai Gimnázium, a Komensky Egyetem Magyar Tanszéke, s volt egy hároméves képző is Pozsonyban, a mai Nyitrai Főiskola jogelődje. Ezenkívül néhány óvónőképző is működni kezdett, pl. Komáromban, Léván. Azóta a két pedagógiai gimnáziumot fölszámolták; a pozsonyi "institútot" úgyszintén, mert ami Nyitrán megmaradt belőle, az távolról sem az, ami egykor Pozsonyban volt... Az ötvenes évek végére, a hatvanas évek elejére a pedagógusállományunk úgy-ahogy megújult, iskoláink teljes értékkel működhettek — volna. Mert a tíz évvel később megindult "konszolidáció" kezdetén ezt már túl soknak, s túl jónak találta az állami- és pártvezetés. Kezdetét vette tehát a központilag irányított "megújító" öszszevonás, ami nem volt más, mint újabb, bár jól álcázott bekerítő hadmozdulat a nemzetiségi iskolarendszer lezüllesztósére. Az "integráció" áldásos következménye az lett, hogy több, mint 240 magyar tanítási nyelvű "kisiskolát" zártak be rövid másfél évtized alatt. És ezzel párhuzamosan szépen leépítették a korábban minden szakra képesítő magyar tanszéket Nyitrán. Az egész mögé pedig — mintegy hadászati páncélos ék — felvonult a szlovákiai magyar gyermekeknek az a több, mint 40 százaléka, amely már nem is járt magyar iskolába. Tervben volt, sőt, már paragrafált változatban 1984-ben, amolyan minicsernobilként az a törvényjavaslat, amely ismét megszüntette volna a magyar nyelvű oktatást Szlovákiában. Annakidején ezt a "robbantást" — nem kis erőfeszítések árán — sikerült megakadályoznunk. De következményei lettek! Ezután már-már azt is hihettük volna, hogy beállt valamiféle béke, vagy legalábbis enyhült a támadások hevessége. A látszat mögött azonban csakhamar megmutatkozott a korábbi "akciók" veszteséglistája. Ez pedig legmarkánsabban a szlovákiai magyar pedagógusképzés leépítésében nyilvánult meg az egyik oldalon, a másik oldalon pedig — törvényszerűen — a meglévő aktív pedagógusállomány fokozatos elöregedésében. íme a hivatalos statisztika: a jelenlegi magyar pedagógusállomány koröszszetétele alapján mintegy 1300-an érik el az ezredfordulóig a nyugdíjkorhatárt. Ezzel szemben 1980 és 1988 között Nyitrán alig több, mint száz magyar fiatal szerzett pedagógusi oklevelet. A különbözet — a folyamatosan növekvő hiány — ebből kiszámítható. Most pedig az illetékes miniszter rendelete nyomán, amely azt tartalmazza, hogy az olyan pedagógust, aki négy évnél régebben tölti be az igazgatói tisztet, nem lehet újraválasztani, kezdetét vette a szlovákiai magyar oktatásügy lenyakazása. Vannak, akik e rendeletet szükségesnek ítélik, ám azt nem látják, hogy az egész ugyanannak a stratégiának a szerves része, amely — az oktatásügyünk elsorvasztásának felgyorsításával — a szlovákiai magyar etnikum további rombolását tűzte ki maga elé célul. Mert a magyar iskolákban az igazgatók választhatóságának a kérdése teljesen másként jelentkezik, mint a szlovák iskolahálózatban. Ott ugyanis három főiskola és egyetem ontja a fiatal pedagógusokat — s folyamatosan. Vagyis van mit s kit választani. A szlovákiai magyar oktatásügy amúgy is kritikus helyzetében az, ami a miniszteri rendelet nyomán létrejön — jöhet — már-már az önfelszámoláshoz vezethet. Utoljára 1989 tavaszán jártam végig egész Dél- Szlovákiát, hogy helyzetképet készítsek nemzetiségi oktatásügyünk állapotáról. Felméréseim egyik szomorú ténye, hogy pl. 30 év alatti szakpedagógust — biológia, fizika, földrajz stb. szakost — elvétve ha találtam. Hát kiből válasszanak képzett, mindenkinek megfelelő igazgatót?! Kiből — ha nincs! Ha valaki van — nem jó. Még akkor sem, ha a tantestület, a szülői tanács, meg az ég tudja ki a meglévőt újra elfogadja, reá voksolt, s megbízik benne! Gyanítom, hogy ebben az általános közéleti elbutulásban néhány farkasvakságban szenvedő nemzetiség tudor nem veszi észre, hogy az, amit az oktatásügy "megtisztításának" leple alatt ma folytatnak nem egyéb, mint közönséges diktatúra. Egyben szerves része annak a stratégiának, amelynek főbb, az oktatásügyünkre mórt csapásait történelmi sorrendbe állítottam! Gál Sándor Fotó: Prandl Sándor 4 A HÉT
