A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
MINERVA AZ UTOLSÓ LÖVÉS Wounded Knee, 1890 (korabeli újságrajz) Emlékszem, gyerekként nem egyszer hallottam a "komoly" felnőttektől, hogy a Vadnyugat története nem egyéb, mint izgalmas mese, melyet túláradó képzeletű írók találtak ki. A felnőttek tévedésére hamar fény derült, de máig sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy véleményükben volt némi igazság. A Vadnyugat története valóban mesébe illő. A történetíró a világtörténelem egyik legnagyobb mítoszával találja szemben magát. S amikor megpróbálja kideríteni a valóságot, először hitetlenkedik a sok hihetetlen esemény láttán, míg rá nem jön, hogy a Vadnyugaton minden igaz lehet. Az őserdőkben, a hegyekben és a prérin új hazát kereső bevándorlók a szó szoros értelmében új világot teremtettek: vérrel és verítékkel, fegyverrel és két kezük munkájával hozták létre az az országot, amelyet több mint két évszázada Amerikai Egyesült Államok néven ismer a világ. Nyomoruk elől, menekülő bevándorlók, elszánt kalandorok, szökött fegyencek, megszállott aranyásók, száműzöttek és szerencseiovagok, próféták és misszionáriusok, katonák és cowboyok voltak az új ország építői, az új mítosz hősei. Most azonban nem az ő emléküket akarom idézni, hanem azokét, akik már évezredekkel a fehérek megérkezése előtt Amerikában éltek, s akikről igen gyorsan kiderült, hogy útjában állnak a "szárnyas hajókon" érkező hódítók "felsőbbrendű" civilizációjának. Útjában álltak az aranyra és földre éhes és gőgös fehér embernek. A misszionáriusok magasra emelték keresztjeiket és ájtatos imákat mormoltak, s közben — az ég nevében, a király nevében, a haladás, az erkölcs és a kultúra nevében — folyt az üdvözítés nagy munkája — karddal és szuronnyal, puskával és ágyúval, hogy az "emberevő szörnyek", a "pokolfajzatok" mielőbb a keresztények paradicsomába kerüljenek, hogy lelkűk megmeneküljön az elkárhozástól. Ha egyáltalán van lelkűk, hiszen — a fehérek ezt tudták jól — a "vademberek" nem emberek. Kutasi Kovács Lajos írja A MOHIKÁNOK VISSZATÉRNEK című könyvében, hogy az amerikai indiánok ellen folyt a történelem leghosszabb, hadüzenet nélkül kezdődött háborúja. Az európai civilizáció "élharcosai" a gyilkolás és a kínzás számtalan módszerét alkalmazva irtották az őslakókat, s az irtóhadjárat a történelmi szükségszerűség álarcát viselte. Az indiánokat nem valamiféle misztikus végzet ítélte vereségre és pusztulásra, hanem az az egyszerű tény, hogy az Újvilágba érkező európaiak képviselték a társadalmi fejlődést — a haladást. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy az indiánok "civilizálása" a történelem legborzalmasabb és legviszszataszítóbb fejezetei közé tartozik. Ezt a történetet vérrel írták, s hogy a pusztítás hatékonyabb legyen, a fehér ember segítségül hívta a gyilkos járványokat, a testet-lelket megölő "tüzes vizet" és kiirtotta az őslakosok táplálékául szolgáló bölényeket. A megmaradt indiánokat pedig az ország legterméketlenebb, legsivárabb területein létrehozott rezervátumokba zárta. Csaknem négyszáz évvel Amerika felfedezése után, 1890 decemberében már úgy tűnt, az indián háborúk (?) egyszer s mindenkorra véget értek. Az elmúlt évtizedekben vívott elkeseredett harcok számos esetben győztes indiánjai őseik földjétől távol, a rezervátumok foglyaiként várták végzetük beteljesedését vagy a szabadító csodát. Nagy főnökeik, a harcok hősei halottak voltak már: csupán a Custer ezredes csapatai fölött aratott legendás Little Bug Horn-i győzelem szervezője, Ülő Bika (Sitting Bull) s az ugyancsak győzedelmes dakota hadvezér, Vörös Felhő (Red Cloud) élt még, tehetetlenségre ítélt, porig alázott rezervátum indiánként. Amerika földjének új urai és tulajdonosai elégedettek lehettek. A "gyilkos" indiánok már nem jelentettek számukra fenyegetést. 20 A HÉT
