A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
LÁTOGATÓBAN // AZ ELSŐ EVADVEG AZ ÖNÁLLÓ THÁLIA SZÍNHÁZBAN — Arra törekszünk, hogy itt, ebben a városban hetente egyszer történjen legalább valami a Thália Színházban — mondja. — Legyen színielőadás, vendégjáték, előadói est. A nézőterünk nem nagy, egyszerre sok ember úgy sem fér be, de ha megszokja a város népe, hogy itt minden héten van előadás, hozzászokik a színházhoz is. — Csakhogy ennyi előadáshoz és még tájoláshoz is, tizennyolc színész kevés, ráadásul saját színházi rendezőjük sincs. S nem tudom, mi minden hiányzik még... — hitetlenkednék, de Pásztó András kész a válasszal: — A színészek mindent bevetve dolgoznak, hajlandók az áldozatokra. Ha éjfél után kettőkor-háromkor érnek is haza, másnap délelőtt már ott vannak a próbákon. Vendégrendezők szintén akadnak. Beke Sándor például a komáromi Jókai Színházból, Horváth Lajos, aki innen indult és egy ideig itt volt rendező, de jönnek a szlovák színházakból és magyarországi színészek is. Az utóbbiakkal egy gond van: mi legfeljebb ötszáz koronát tudunk fizetni nekik fellépésenként, holott náluk a fellépti díj tíz-tizenkétezer forint. — Mennyi pénzből él a színház? — A hivatalos költségvetésünk hárommillió korona. — Elég kevés.. — Kevés, kevés... Mi azt mondjuk, két színház van Szlovákiában, melynek a tavalyihoz mérten nem faragták. le a költségvetését: a pozsonyi Divadlo na Korze és a kassai Thália. Ezek a színházak tavaly még nem voltak, így nem volt mit lefaragni. Mi meg eddig is hozzá voltunk szokva, hogy szűkösen élünk, így bennünket nem ért olyan sokk, mint például a kassai Állami Színházat, ahonnan 130 embert el kellett bocsátani. Más dolog, hogy ahol húsz takarítónő van, ott van kiből, de nekünk egy takarítónőnk, egy súgónk, egy ügyelőnk, egy fővilágosítónk van, s közülük nehéz lenne nélkülözni bárkit is. Aztán sok mindenből még egy sincs a mi színházunkban, nincs például tervezőnk sem, így minden nehézség ellenére kénytelenek vagyunk embereket felvenni. A felületes szemlélő ebből aztán azt a furcsa PÁSZTÓ ANDRÁS MŰVESZETI VEZETŐ — DRAMATURGGAL NEM AZ ÁLDATLAN KÖRÜLMÉNYEK FELETT HULLATUNK KÖNNYEKET. KASSÁN MÉG TART AZ EMBEREKBEN AZ ÖRÖM, HOGY ANYNYI ÉV UTÁN ÖNÁLLÓ LETT A MAGYAR SZÍNHÁZ. HOGY EZ AZ ÖNÁLLÓSÁG RENGETEG GONDDAL IS JÁR MAJD, AZZAL ELEVE SZÁMOLTAK. DE KASSÁNAK OLYAN JELENTŐS HAGYOMÁNYAI VOLTAK A MÚLTBAN, HOGY BŰN LETT VOLNA NEM MEGRAGADNI A KÍNÁLKOZÓ ALKALMAT. következtetést vonhatja le: mi kivételezett helyzetben vagyunk, mert akkor gyarapítjuk a színház állományát, amikor a többiek embereket kénytelenek elbocsátani. — Pedig ha tudnák, hogy a Kávéház Velencében előadás egyes jeleneteiben színpadon van az egész kiszolgáló személyzet is — teszi hozzá —, talán nem csodálkoznának... Amikor a hat gyermeknek is meg kell jelennie a színen, kénytelenek vagyunk az ügyelőt, az öltöztetőt, a sminkest és a többieket is bevonni. Nem játszhatunk mindig kevés szereplős darabokat... — És nevetünk, mert ez a nyomorúság mindannyiunk számára ismerős. — Ismertem olyan ügyelőket, súgókat, akikből később színész lett, mert létszámkeret, felvételi tilalom sokszor sújtotta ezt a színházat is, így a tehetséges fiatal embereket felvették "műszakinak". Ha számba vennénk egy-egy színészünk életpályáját, talán meglepődnénk, hányféle foglalkozást lehet űzni ugyanazon az egyetlen munkahelyen. A Thália Színház első és második újraindulása közt valamivel több, mint két évtized telt el. Hogy melyik kezdet volt könnyebb? — Anyagilag mindenképpen az első. Emberi szempontból talán akkor volt nehezebb, mert el kellett fogadtatni, hogy Kassán is kell egy színház. De talán akkor az emberekben még több volt a lelkesedés. Akkor egy művészi szempontból is nagyon jó gárda verődött itt össze. — így látja Pásztó András, aki arra az indulásra is emlékezik. — Azután, szépítsük akárhogyan is, hosszú ideig egy folyamatos romlásnak lehettünk szemtanúi. Külső és belső okok miatt is, s ha már nagyon kevés volt a pénz, még a saját két társulat erősebbike is a gyengébb rovására próbált magának többet kicsikarni. Ez az önállóság várható volt. — És nagyon jó, hogy megvan. Csak a mostani gazdasági helyzetben sokkal nehezebb lesz a színházat kiépíteni, mint lett volna korábban. A többi kolléga, más színházak vezetői, azt mondják például, hogy ők most tervezőtől-rendezőtől megkövetelik: a raktárból dolgozzanak. Hát néznék meg, mi van a mi raktárunkban! Hisz nekünk még raktárunk sincs. Nincs díszlet- és kelléktárunk, amiből ki lehetne válogatni ezt-azt. Nekünk kölcsönöznünk kell, holott jól tudjuk, hogy egy működő színház a jelmezkölcsönzésből milliós bevételhez tud jutni évente. Aki most indul, az ettől is elesik. A mi színházunknak semmije nincs. A színháztermet béreljük, ezt a néhány irodahelyiséget is, mely minden pillanatban a fejünkre omolhat. Még ahhoz sincs jogunk, hogy kitakarítsunk itt. Szerettük volna megvenni ezt az épületet, felbecsültettük, de április 28-án jelentkezett a volt tulajdonos. Ha most árverésre kerül a sor, mert a tulajdonos eladná, mi nem tudjuk megvenni. Ha méltányos bérleti ajánlatot kapnánk, akkor a három még itt lakó cigány
