A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-18 / 3. szám

ÉGTÁJAK kell tudnia, hogy hova tartozik, kik a szülei s mire kell vigyáznia, ha nem akar túl sok csárdás pofont kapni az élettől. Én 1930-ban születtem, egy dunántúli faluban, kisparaszti család­ban, de szüleim, minden értelmiségi hatás nélkül, tudatosan magyarnak neveltek. Aminek a lényege az volt, hogy jellemesnek, bátornak s tiszte­lettudónak kell lennem. Meg kellett is­mernem az 1848-as miniszterelnök, a kivégzett Batthyányi Lajos nevét, Pe­tőfi Sándorét s az Aradi Tizenháro­mét. És Rózsa Sándorét is, aki betyár létére, velük fényeskedett egy sorban. Konokság és igazságérzet — ez volt az alapozás. Minden, amit később megtanultam tudni és érezni a hazá­ról, az irodalomból csapódott rám. Természetesen Illyésből is. De a nem­zetiségi kérdéssel a sors ismertetett meg. 1954-ben egy háromtagú íróküldött­ség ment látogatóba és egyúttal nya­ralni Romániába. Bölöni György, Mó­ricz Virág és jómagam. A párizsi bé­keszerződés óta a mi "hármasunk" volt az első hivatalos küldöttség Ro­mániában. Afféle író-csere szerződés biztosította ennek az útnak minden feltételét. A fogadtatásunk pazar volt. Néhány napos bukaresti ismerkedés után irány Konstanca, Mamaia, irány a tenger! Az egykori királyi üdülőben szállásoltak el bennünket. Bölöni György a felesége, Itóka révén na­gyon sok román írót ismert. A legne­vesebbeket Arghezitől Blagaig, Mihai Beniuctól Jebeleanun át a prózaíró Stancuig. Az utóbbi épp az írószövet­ség elnöke volt, aki az "előzekenység arisztokratájaként" jött velünk nyaralni Mamaiara. Román írók és magyar írók együtt a gyönyörű nyárban! A tenger tanúi és szomszédai! Még verseimnek és könyveimnek is meg­felelnek. Addig, amíg napoztunk és Anatole France-ról, Emil Isacról, Ara­­gonékról volt szó, felhőtlen volt fölöt­tünk az ég, de amikor a szilágysom­­lyói születésű Bölöninek eszébe jutott az ifjúsága, eszébe jutott Erdély, Ady Endre csúcsai kastélya s bejelentette, hogy szeretne ellátogatni a szülőföld­jére, öt perc alatt elfelhősödött a vi­lág. Bölöni óhajához rögtön Móricz Virág is csatlakozott, mondván, hogy édesapja, Móricz Zsigmond alig több, mint tíz éve járta végig a Székely­földet, Kalotaszeget és ő is szeretne végigmenni ezen az úton. Az írószövetség elnöke összeroskadt: erről nem volt szó. Erdélyről semmi­képpen. Bölöni, aki Ady balján se volt olyan nagyon harcias ember, most megkötötte magát. Még az alvó ér­­zelmességét is mozgósította. Utolsó érvül azt csapta ki az asztalra, hogy életében még egyszer - ki tudja, nem utoljára-e - szeretné látni szü­lőföldjét, a hepehupás, vén Szilágyot, Nagyváradot, a Kőrös-parti Párizst, továbbá Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Nagyszebeni, Segesvárt. S termé­szetesen Érdmindszentet, Ady faluját. Egyhetes riadalom, főfájás, tanako­dás után megengedték a vendéglátó­ink, hogy "átmenjünk" Erdélybe is. Ez az erdélyi út volt az első mellbe­vágó élményem. Egyszerre találkoz­tam a kisebbségi sorsban élő romá­niai magyarok félelmével, kétségbee­sésével, színjátékaival, könyveivel; a közéletben élők tüntető lojalitásával. Kolozsvár akkor még nagyobbrészt magyarlakta város volt, nem beszélve Marosvásárhelyről. S esett le az ál­lam, hogy én semmit se tudok az ot­­télők sorsáról. Hazaérkezve egy négyoldalas, fölháborodott levelet ír­tam a Magyar írók Szövetségének ar­ról, hogy szép dolog az írók fekete­tengeri nyaraltatása, de mégiscsak képtelenség, hogy úgy élünk egymás mellett, mintha vagy ők, vagy mi a Holdon élnénk. Legalább huszonöt olyan magyar íróval ismerkedtünk meg Kolozsvárt, akiről semmit se tud­tunk. Szabédit, Asztalost, Nagy Ist­vánt, Balogh Edgárt valamelyest ad­dig is ismertem, de Kacsót, Bözödit, Kemény Jánost, Horváth Istvánt vagy a fiatal Sütőt egyáltalán nem. Bánffy Miklósról pedig még azt se tudtam, hogy létezik. Nemcsak tudatlansá­gom rendített meg, hanem az az ér­zelmi s tudati szétszakítottság is, amely a lélekben is szögesdrótokat húzott közénk. Indulatos levelem azonban a semmi­be fulladt bele. Két év múlva, 1956 ok­tóberében ismét fölparázslott ben­nem az erdélyi magyarság helyzete, sorsa, de a románok ránk küldték kémkedni Hajdú Győzőt az írószövet­ségbe, s ez a janicsárba oltott áruló mindent elkövetett, hogy azokban a mámoros, véres, világ előtt zajló na­pokban egyetlen hangot se ejtsünk az erdélyi magyarságról, mert bűnt követünk el ellene... • Végül is hogyan szólt közbe a sors?- Meg fog lepődni. Épp egy szlovák költő volt mindennek az elindítója. Ctibor Štítnický 1967 májusában vagy szeptemberében egy nemzetközi köl­tőtalálkozón, amelyet Magyarország rendezett. Štftnickýt költőként és for­dítóként is meghívták a találkozóra. Régebbről ismertük egymást, érhető hát, ha egymás munkájáról kérdezős­ködtünk. Min dolgozol újabban - faggatózott. Egy filmforgatókönyvet írtunk közösen Kósa Ferenc rendező­vel, aki a Cannes-i fesztiválon a ren­dezés nagydíját kapta meg a Tízezer nap című filmünkért. Filmet, Te? Igen. Miről? Dózsáról. Azt tudod-e - kérdi tőlem váratlanul Ctibor -, hogy én vagyok a Szlovák Filmgyár igazgató­ja? Nem tudom — válaszoltam neki csodálkozva. Mi lenne, kacsintott rám- ha koprodukciós filmet - szlovák­magyar filmet forgatnánk a könyve­tekből? Nagyon megörültem a lehetőségnek. Még aznap átadtam Štítnickýnek a forgatókönyvünket, aki éjjel el is ol­vasta s csak ennyit mondott: mikor írjuk alá a szerződést? Egyszerűen hápogtam a lehetőségtől. Hápogtam és gyanakodtam is. Akko­riban Közép-Európában két filmgyár­tást tömjéneztek körül: a csehet és a magyart. Váratlanul szaladt ki a szá­mon: ti mért nem a csehekhez kötitek hozzá a szekereteket? A válasz barátian őszinte volt. Azért- válaszolta - Ctibor, mert rátok most kevésbé fújunk, mint a esetiek­re. • így forgatták le az ítéletet?- így­• De abba, ha jól tudom, a románok is betársultak.- Igen, be, de mindenekelőtt azért, hogy megakadályozzák a létrejöttét, illetve, hogy a Dózsáról szóló film ne döntse halomra az ő ügyesen kidol­gozott történelemfelfogásukat. Az 1514-es parasztlázadást, mert Dózsa székely származású volt, s mert Te­mesváron égették meg, a román tör­ténelem részének tekintették. Regényt lehetne írni erről is, de most nem érdekesek a részletek, csupán az érdekes, hogy a film nagy részét Erdélyben forgattuk. 1954 után ekkor jártam ismét a Mezőségen, Kalota­­szegen, a*Székelyföldön, kint a mold­vai csángóknál s ismertem meg a ki­sebbségi magyarság életkörülménye­it. • Itt nálunk is járt akkoriban?- Sokat. Helyszíneket és színésze­ket kerestünk itt is. Helyszínek és szí­nészek mellett persze tömérdek pa­naszt is összegyűjtöttünk... Megis­mertük a kisebsbségi magyarság má­­rodrendű vagy harmadrendű állam­­polgári helyzetét. Az ellene folyó asszimilációs hadjárat módszereit és Folytatás a 19. oldalon _______________________A HÉT 17

Next

/
Thumbnails
Contents