A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-21 / 25. szám
MINERVA Süket-e a süketfajd? A név hibás értésén alapuló mendemonda a süketfajdot teljesen süketnek tartja. Ez téves. A süketfajd rendes körülmények között kitűnően hall, csak dürgóskor, szerelmi mámorában veszti el hallókópessógót. Sokan eddig egész helyesen tudják a dolgot, de abba a tévedésbe esnek, hogy a süketséget lelki süketségnek tartják. Ez igen megbocsátható tévedés, hiszen még néhány évtized előtt ez a nézet volt elfogadott; Brehm, Gadamer és mások egyértelműen ezt vallották. Újabban a vadászok, erdészek és természetvizsgálók megegyeznek abban, hogy a süketfajd dürgése közben tényleg süket, mégpedig nem lelki süketségről, de valóságos nemhallásról van szó, vagyis maga a hallószerv válik képtelenné a hanghullámok felfogására. A legelfogadottabb Wurm nézete, aki kimutatta, hogy a süketfajd hallójáratában, a hátsó falon, egy nagy redő van, mely ha vérrel megtelik, annyira megduzzad, hogy az egész hallójáratot kitölti. Mikor az állatnak fejébe száll a vér, azonnal süket lesz. Állítólag az alsó állkapocs hátsó csontnyújtványa is olyan, hogy mikor az állat csőrét kinyitja, a hallójáratot összenyomja. A szárazon vadászó halak A békafejű úszógébek (Periophtalmus és Boleophtalmus fajok) tíz centiméternél alig hosszabb, meglehetősen csúf küllemű, a meleg égövben élő halak, amelyek jellegzetessége, hogy a szárazföldön szerzik be táplálékukat. Varangyszerű fejüket forgatva, pikkelytelen, nyirkos bőrükkel, s lábszerűen használt mellúszóikkal (a vízbe lógó mangróvegyökereken repülő rovarokra ugrándozva vadásznak) elképesztő szörnyekre emlékeztetnek. Vajon mit keresnek ezek a halak a szárazon? Akár fél óráig is elvadászgatnak, s csak azután ugranak vissza a vízbe, hogy oxigénben friss vizet vegyenek föl a szárazon légmentesen záró kopoltyúikba, s egészen rövid vízben tartózkodás után ismét visszatérjenek a szárazföldre vadászni vagy éppen párzani. Mert fő élettevékenységüket kizárólag a levegőn folytatják. (Lányi György: A vizek gyilkosai c. könyve nyomán) A) zászlós ktíszógéb (Periophtalmiis barbanis) B) Schlosser kiíszógébje (Periophtalmusschlosseri), a mangrove léggyökereire kapaszkodva a fára is fel tud mászni A világ legnagyobb madara volt A ma élő madarak között a strucc (Struthio camelus) a legnagyobb: magassága eléri a két és fél métert, a testsúlya pedig a 200 — 300 kg-t is. Nos, még nem is olyan régen, alig kétszáz évvel ezelőtt élt Új Zéland szigetén egy strucchoz hasonló, de annál jóval nagyobb termetű madár a moa (Dinornis maximus). Róla azt mondják az ornitológusok, hogy a világon valaha ólt madarak közül a legnagyobb volt: három és fél méter magasra is megnőtt, és több mint öt mázsát nyomott. Milyen kár, hogy az Új Zólandon is partra szállt James Cook kapitány emberei nem találkoztak vele, pedig abban az időben — az 1770-es években — még ott szaladgált a szigeten. A moáknak — mint általában a legtöbb élőlénynek — az emberek okozták a vesztüket. Új Zéland legrégibb lakói, a maorik, akik a XVI. században telepedtek le a szigeteken, szívesen és kitartóan vadásztak erre az óriási madárra, s mire az európaiak felfedezhették volna, már "sikeresen" ki is irtották őt. Egy öreg maori vadász mesélte a XIX. század huszas éveiben, hogy ó még részt vett moavadászatokon. Szerinte a moa nem volt túlságosan értelmes állat; viszonylag könnyen a közelébe lehetett férkőzni, és elegendő volt valamilyen súlyosabb tárggyal egy érzékeny pontján eltalálni, máris egyensúlyát vesztette. Csak arra kellett ügyelni, hogy a rosszul eltalált és dühös madár nehogy valakit agyontaposson. Volt a moavadászoknak egy alattomosabb, de valószínűleg hatékonyabb módszerük is. Megfigyelték, hogy a moa szívesen bekapja a körülötte röpködő apró élőlényeket. Ezért a vadászok gömbölyű köveket raktak a tűzbe, s miután átforrósodtak, a moák felé hajították. A falánk madarak lecsaptak a "zsákmányra", amely rendszerint a vesztüket okozta: az átizzott kő összeégette a nyakukat vagy a zúzájukat. A XIX. században még reménykedtek a tudósok, hogy sikerül élő moákat találniuk Új Zólandon. Szinte minden bokrot, bozótot átkutattak, de a legendás madárnak már csak a maradványait tudták összeszedni. A maori halászoknál moacsontokból készült horgokat láttak; a törzsfőnököknek moatollból készült fejdíszeik voltak. A tudósok épen maradt moatojásokra is bukkantak. A tojás hossza elérte a 30 cm-t, a súlya kb. 140 tyúktojásnak felelt meg. A moatojások viszonylag vékony héját a maorik ivóedónykónt használták. A moáknak mintegy húsz faja ólt Új Zólandon; még a legkisebb faj egyedei is nagyobbak voltak a pulykánál. Sajnos, mind kihalt. Ugyancsak kiveszett egy másik nagytermetű futómadár is, amadagaszkáristrucc, amelyet elefántstruccnak is szoktak nevezni. Tudományos neve: Aepyomis maximus. Ez a madár nem volt olyan magas mint a moa, de csontváza alapján ítélve igen zömök testű lehetett. Némely kutató szerint a legfejlettebb példányok testsúlya meghaladta a 700 — 900 kg-ot is. Madagaszkár szigetén — ahol ötszáz esztendeje még éltek ezek a madarak —, mocsarakban, kiszáradt folyómedrekben olykor még ma is ráakadnak épen maradt tojásaikra. Az elefántstrucc tojása valószínűleg minden idők legnagyobb madártojása volt: hossza 34 cm, szélessége kb. 25 cm. Űrtartalma 9 liter, ez megfelel 6 — 7 strucctojás vagy 12 000 kolibritojás űrtartalmának. A kutatók véleménye szerint e madarak rendkívüli testméretei a hipofízis (agyalapi mirigy) túlzott működésével állnak összefüggésben. — lamér —
